Anyukák kamerával a kézben
Miért akarunk minden pillanatot megörökíteni?
Végre elaludt. El sem hiszem. Most végre utolérhetem magam – alvásban, rendrakásban, írásban, válaszolásban. Csak egy gyors pillantás a fotóim közé és már itt sem vagyok. Így kezdődik minden. Másfél órával később, amikor felébred, még mindig ott fekszem mellette és ezer évvel ezelőtt készült fotókat nézegetek – róla.
Egyszerűen nem létezik annyi pendrive, felhő, tárhely, amennyi elég lenne annak a megszámlálhatatlan mennyiségű fotónak és videónak, amit nap, mint nap készítek. Mondjuk, ha belegondolok, mindig is ilyen voltam – imádom megörökíteni a pillanatokat. Amióta anya lettem, ez a mánia a duplájára nőtt, de egy picit sem bánom.
Sokat gondolkozom rajta, hogy miért érezzük szükségét, hogy mindig mindent lefotózzunk, hogy egy lencsén keresztül lássuk a világot? A gyerekeink növögetését? Az utazásainkat, a kalandjainkat, az ebédünket, az aznapi arcunkat?
Természetesen, mint mindent, ezt is el lehet túlozni. Van olyan, hogy a pillanat megélése helyett megszámlálhatatlan képet készítünk egy eseményről, egy helyről, egy épületről, magunkról, aztán az a rengeteg emlék az elkészítésük után érintetlenül csücsül és várakozik a telefon memóriájában, hátha valamikor még rájuk pillantunk… A gondolatmenetem most nem erről szól.
Arra gondolok, amikor újra és újra visszarepülünk az időben, amikor végigpörgetjük napjaink legjobb pillanatait. Milyen szép volt az az autóút a tóhoz! Milyen finom volt az a reggeli! Milyen jól nézett ki aznap a hajam! És nem utolsó sorban: Istenem, milyen gyorsan felnőnek!
Talán azért nézegetem délután négykor és hajnal háromkor a régebbi fotókat a kis emberkéről, aki végre valahára szundizik mellettem, mert visszajelzésre vágyok. Mennyi mindenen túl vagyunk már és mennyi minden áll még előttünk! Az is lehet, hogy azért, hogy összegezem a napokat. Mit csináltunk jól, mit csináltunk rosszul, mit felejtettünk el, miket vittünk véghez – ez a mi vizuális listánk a tennivalóinkról. Vagy azért, mert teljesen el vagyok ájulva. Elképesztő, hogy igen, beszálltunk a játékba, beszálltunk a szülőségbe – és egész jól csináljuk.
De a legnagyobb kérdés, hogy egyáltalán miért készítek mindenről képet, amiről csak lehet. Mert nem írok naplót, nem írunk naplót. Ez a mi naplónk. Egy elkapott pillanatról visszakapjuk az akkori illatokat, hangokat, érzéseket, ízeket, fényeket, hangulatokat, mindent – minden visszatér, majd minden visszaballag a múlt egyik jól őrzött fiókjába. De a képek által bármikor fejest ugorhatunk abba a napba. Ez a mi időgépünk. Ez a sok fotó mind azt az elcsépelt, de igaz mondatot kiáltja, hogy „Senki nem mondta, hogy könnyű lesz – de az biztos, hogy megéri.”
Szóval ne sajnáld a tárhelyet! Ne sajnáld az időt! Ne szégyelld, hogy már megint a kezedben van a kamera, éld meg a pillanatot és fotózz! Csináld meg azt a képet, vedd fel azt a videót! Örökítsd meg a pillanatot, mert holnap ez már mind tegnap lesz!
Írta: Dodó
