Anyaságom közel hároméves történetében egészen idáig vagányan hangoztattam, hogy az Anyukaságnak minden pillanatát élvezem. Áron gombamód való növekedésével párhuzamosan azonban egyre gyakrabban kerülünk olyan helyzetekbe, amelyek bizony már nem annyira kellemesek egyikünknek sem. Pedig szerintem nagy szükség van rájuk ahhoz, hogy az én kis Áronkám felnőttebb korában a társadalom értékes és hasznos tagja legyen.

Engedni vagy nevelni?

Egymásnak feszülő nézetekkel vagyok körülvéve a mindennapjaimban, hiszen van, aki határozottan állítja, hogy bizony a szigorú nevelés később meghozza a gyümölcsét. Míg mások inkább azon az állásponton vannak, hogy egyáltalán nem kell túlparázni a dolgot, majd csak felnő valahogy az a gyerek. Én általában nem vagyok a végletek embere, így inkább a köztes megoldás irányába hajlok most is. Azt azonban szerintem érdemes figyelembe venni, hogy a gyerkőcök fegyelmezése nem csak a szülő szempontjából fontos, hiszen a szabályok és azok betartása pontosan abban segíti őket, hogy később könnyebben tudjanak tájékozódni, boldogulni az életben. Néhány körülöttem zajló példán keresztül én azt láttam, hogy általában ha túl szigorúan nevelik a gyereket, akkor a szülői felügyelet alól kikerülve később nehezen boldogul a nagyvilágban. Egész egyszerűen, ha nem mondják meg neki, hogy mit csináljon, akkor nehezen talál támpontot, ami alapján tájékozódni tud. Ezzel szemben, ha viszont ha túl engedékenyek a szülők, akkor a gyerkőc nem lesz fegyelmezett, és nehezen fog alkalmazkodni az új helyzetekben. Ezek a gyerekek ugyanúgy bizonytalannak érzik magukat az életben, általában sok mindenbe belefognak, de a legtöbbet általában félbe is hagyják.

Korlátok

Szerintem tehát szükség van a korlátokra, mert ezek a kisgyerek biztonságérzetét növelik, különösen a korai életszakaszokban, de azért érdemes óvatosan bánni a szabályokkal. Jellemzően például, Áron első önállósági törekvéseinek idején, 10 hónapos kora körül szinte minden veszélyes vagy értékes tárgyat elpakoltam a lakásban az általa elérhető helyekről. Így nagyobb biztonsággal tudta felfedezni az őt körülvevő világot. Ahogyan azonban egyre nőtt, úgy fokozatosan kezdtem visszapakolni a dolgokat, tanítgatva közben, hogy, mi az, amihez nem nyúlhat, amit nem piszkálhat. Persze direkt hagytam elöl olyan tárgyakat is, amikhez hozzányúlhatott, amiket szabadon kipróbálhatott. Ezzel együtt pedig igyekeztem a korának megfelelően bevonni a különféle házimunkákba is. Szerintem ez nagyon sokat segít neki abban, hogy bátran próbálkozzon és sikereket érjen el.

 

A szülők felelőssége

Bár már lassan három éve nevelgetem Áront, sokszor még most is rám tör az ijesztő érzés, hogy mennyire nagy felelősségem van abban, hogy milyen ember válik majd belőle. Én nagyon hiszek a példamutatás fontosságában, de nem törpül el emellett a nevelés érdekében tett összes többi tudatos lépés sem. Fontos például az, hogy a gyerkőccel szembeni elvárásainkat és a nevelése érdekében tett erőfeszítéseinket összhangba hozzuk. Itt olyan egyszerű dologra gondolok, mint hogy a kisgyereknek világosan el kell magyarázni, hogy mit kell tennie. Áron például egy időben, valahányszor egy rajzolásra alkalmas eszköz volt a kezében, akkor fékezhetetlen vágyat érzett, hogy valamit a másodperc tört része alatt a falra firkáljon vele. Nem kell fejtegetnem, hogy eleinte hirtelen nem fogadtam túl nagy örömmel a dolgot. Aztán kezdtem részletesen elmagyarázni neki, hogy ezt miért nem szabad csinálni, és amikor legközelebb kapott is egy kis szivacsot is, hogy takarítsa le a falat, akkor úgy láttam rajta, hogy kezdi kapizsgálni a dolgot. Nála mondjuk ez egy elég hosszú folyamat volt, de nagy örömömre tegnap úgy tűnt beért a gyümölcs, amikor este, lefekvéskor azt mondta nekem, kis dundi ujjával a szobája falára mutatva: Anyuka miért firkáltam azt oda? Nem is tudom, mert rajzolni csak a papírra szabad, igaz?!?

A másik fontos dolog, amit még megtanultam az az, hogy mennyire fontos az is, hogy világosan fejezzem ki magam. Nem mondom, hogy mindig könnyű, de próbálok arra összpontosítani, hogy azt hangsúlyozzam ki Áronnak, amit szabad csinálnia, és nem azt, amit nem. Arra már milliószor rájöttem például, hogy teljesen értelmetlen azt mondanom, hogy ne ugrálj az ágyon!. Sokkal hatékonyabb, ha azt mondom neki, hogy légyszíves, ülj le és lógasd le a lábadat a földre.

 

A gyerek személyisége

Kezdő Anyukaként rendszeresen bújtam a szakirodalmat, és sorra próbáltam ki a nevelési trükköket Áronnal, és sokszor csüggedten láttam, hogy bizony az én kis örökmozgó, huncut, makacs kisfiamnál az általánosan ajánlott praktikák sajnos nem válnak be.  Ez pedig ráébresztett arra, hogy mennyire fontos, hogy a fegyelmezési, nevelési stílus a gyerkőc személyiségéhez igazodjon. Ami nekem talán az egyik legnagyobb kihívás a gyereknevelésben, hiszen Áron természete például nagyon különböző az enyémtől, és csak egy csomó könnycsepp árán jöttem rá arra, hogy bármennyire is az én vérem, magamból kiindulva, nem tudom őt megközelíteni, mert ő egyszerűen máshogy működik.  Én például egy alapból alkalmazkodóbb, szabályokat könnyebben elfogadóbb, fegyelmezettebb ember vagyok, míg Áron ennek éppen az ellenkezője: igazi belevaló, huncut, folyton kalandot kereső kisfiú, aki nagyon nehezen fogadja el a korlátokat. Nála például a szelíd, engedékeny, terelgető hozzáállás nem működik, sőt sokszor még felhatalmazva is érzi magát, hogy tovább folytassa a csínytevését, egészen addig amíg, keményebben, célzottan, egyértelműen le nem állítjuk. Érdekes viszont látni, hogy egy-egy határozott szülői megnyilvánulás még a legnagyobb rosszalkodásból is mennyire gyorsan visszazökkenti Áront a valóságba, mintha hirtelen felkapcsolnák nála a villanyt. Látszik, hogy mennyire próbálgatja a határait, és mennyire keresi a fogódzókat maga körül. Persze bizony az időbe telt, mire az én alapvetően békés, konfliktuskerülő személyiségem erre ráébredt, és bevallom, még most sem esik jól a határozott fellépés a kisfiammal szemben, mert nagyon idegen tőlem ez a fajta magatartás, de hát a gyereknevelés folyamatos tanulást igényel nemcsak a gyerek, hanem az Anyuka részéről is.

 

Módszerek

Aki idáig elolvasta ezt a cikket, az már bizonyára izgatottan várja, hogy milyen fegyelmezési módszerekkel állok elő, merthogy praktikusan ez a dolog lényege. Bár Áron gondoskodott arról, hogy lehetőségem legyen elég sok fegyelmezési eszközt kipróbálni, túl sok újdonsággal nem tudok előállni. Én úgy látom, hogy mindig vannak új irányok, de alapvetően a több ezer éves, jól bevált módszerek az igazán működőképesek.

Az első és legfontosabb szerintem a példamutatás, és ezen keresztül a hitelesség. A gyermekeinknek nyitott könyvek vagyunk. Így ők elsősorban abból tanulnak, amit látnak maguk körül. Így én hiába mondogatom neki, hogy mosson fogat minden étkezés után, ha nem látja, hogy én pontosan ugyanazt teszem.

A másik kulcs fontosságú dolog a fegyelmezésben, különösen a korai években, az szerintem az időzítés. Ha valami olyan dolgon kapjuk rajta a kicsit, ami számunkra elfogadhatatlan, akkor tapasztalataim szerintem nincs értelme várni a fegyelmezéssel, mert egy későbbi időpontban már elveszti a jelentőségét. Nagyobb gyerekeknél már működik az „otthon majd megbeszéljük” elv, de én Áronnál úgy vettem észre, hogy ha nem rögtön szólok rá valamiért, akkor később egész egyszerűen már el is felejti a dolgot.

Ahogy az előbb arról már írtam, szerintem az elsődleges fegyelmezési eszköz a magyarázás. Nem lehet eleget beszélni egy gyereknek. Még akkor is, ha hirtelen úgy tűnik, hogy nem figyel, tapasztalataim alapján azért ő igenis elraktározza a hallottakat, amelyeket sokszor egy későbbi időpontban meglepetésszerűen elő is hoz. Visszatérve a rajzolós példára, nemrégiben utaztunk Áronnal egy buszon, ahol látott egy tetovált lányt. Hosszan nézte őt, majd odafordulva hozzám azt mondta „Anyuka, igaz hogy nem szabad rajzolni a kezedre”?.

A figyelemelterelés egy tuti módszer, de sajnos, ahogy növekedik a gyermek, úgy azzal párhuzamosan sajnos veszít is a varázsából. Egyre inkább átlátnak rajtunk, és egyre nehezebb őket kijátszanunk, de hát a rugalmasság is a gyereknevelés egyik szépsége.

Ha már fegyelmezési technikákról beszélünk, akkor elérkezünk a legváltozatosabb módokon kivitelezhető szünet kategóriához. Ebbe lényegében beletartozik a sarokba állítástól kezdve, a bünti széken át minden olyan lehetőség, amivel a gyerkőcöt kiragadjuk abból a helyzetből, amiben volt, és belehelyezzük egy számára semleges vagy siváran ható új környezetbe, így gondolkodásra késztetve őt. Bár a szakirodalom szerint ez a leghatásosabb és talán legkíméletesebb módszer, őszintén szólva Áronnál például nem nagyon működik, így ez is nagyban gyerek és helyzetfüggő.  A bölcsiben például engedelmesebben hajtja végre az ülj le egy kicsit gondolkodni feladatot, míg velem itthon jóval többet enged meg magának, és így ez a fajta bünti már sokszor csak hosszas alkudozásokat követő határozottabb fellépéssel kivitelezhető.

Rájöttem arra is, hogy mennyire nem érdemes alábecsülnöm Áron tetteinek pozitív hatásait. Néha például sokkal jobban beválik, ha egyszerűen megdicsérem őt, ahelyett, hogy arra hívnám fel a figyelmét, hogy mit nem csinált jól már megint. Tegnap például hosszasan játszott csendben, a szobájában, és ilyenkor bár nagyon örülök, hogy el tudja magát önállóan foglalni, mindig egy kicsit izgulok, hogy milyen csintalanságot visz véghez éppen. Amikor azonban végül bementem a szobájába, láttam, hogy bár szét voltak dobálva a játékai, és a pelenkázón elöl hagyott dolgok, de a popsi kenőcshöz nem nyúlt, amiért a múltkor bünti volt. A kreativitás jegyében ugyanis a legutóbb sikerült sikeresen szétkennie a szobában arra hivatkozva, hogy én csak festeni akartam vele Anyuka. Szóval végül megdicsértem, hogy ügyesen csak olyan dolgokkal játszott, amikkel szabad, és aztán közösen el is pakoltuk a szétdobált cuccokat vissza a helyükre.

Szándékosan nem tértem ki eddig a tettleges fegyelmezési lehetőségekre, és ebben nem is szeretnék állást foglalni. Bár szerintem a lényeg itt is ugyanaz, mint amiket próbáltam eddig is fejtegetni, hogy a nevelésben szerintem nem szabad túlzásokba esni és mindig figyelembe kell venni a gyermek személyiségét, és persze az adott helyzetet.

A végére maradt a gyereknevelés és a fegyelmezés legfontosabb és legnehezebb követelménye, ami szerintem a következetesség. A gyereknevelés életre szóló és változatos kalandokkal tarkított útján talán a legnagyobb kihívás a kitartás maga, de nálam sokkal tapasztaltabb és rutinos Anyukák példáját látva, a sok erőfeszítés, és a gyarapodó ősz hajszálak, később mindig meghozzák a gyümölcseiket.