A várandóság alatt valahogy mindig a szülés lebegett a szemeim előtt, mint legfőbb leküzdendő akadály. Abba bele sem gondoltam, hogy a nagy kihívások azután kezdődnek, ahogy a várva várt kis emberkét hazahozzuk a kórházból. Akkor szembesültem azzal, hogy az igazi kaland bizony csak most kezdődik el.

Jó Anya leszek-e? – Bízz az ösztöneidben!

Szerintem már eleve az nagyon jó, ha valakiben ez a kérdés felmerül, hiszen az azt jelenti, hogy fontos neki a téma. A fiatalabb anyukák talán nem csinálnak ebből túl nagy ügyet, hiszen általában jóval lazábban állnak a gyerekvállaláshoz. A kor előrehaladtával azonban az ember egyre megfontoltabb lesz, és egyre görcsösebben tud aggódni azelőtt teljesen természetesnek tűnő dolgokért. Ugyanez történt vagy inkább történik velem is, hiszen Anyának lenni egy soha véget nem értő történet, és minden nap kérdések, aggodalmak sokaságával birkózom meg magamban.

Én úgy gondolom, hogy a női test és lélek úgy lett megalkotva, hogy belénk van kódolva minden, ami az anyasággal kapcsolatos. Pontosan úgy, ahogy a kisfiúk alapból tudják, hogy a kisautó az ő játékuk és nem a babákkal kezdenek játszani. Más dolgunk nincs, mint előcsalogatni azt a tudást, ami mindannyiunkban ott van, és erre a legjobb módszer, hogy bízunk a saját ösztöneinkben. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem kell másokra hallgatni, de te és a kisbabád viszonyában ti ketten tudtok a legtöbbet egymásról, és általában mindenkinél más válik be. Én abban hiszek, hogy ha figyeltek egymásra, akkor egyszerűen ösztönösen ki fogjátok tapasztalni azt, hogy mi az, ami működik. Szerintem jó Anya akkor leszel, ha boldog és kiegyensúlyozott babát, gyermeket nevelsz. Ennek pedig egyetlen módja, hogy úgy elégíted ki az ő igényeit, szükségleteit, ahogy az neki a legjobb, de szerintem az is nagyon fontos, hogy közben te se sérülj.

Sok nőnél, akiben ez a kérdés felmerül, az okozza az aggodalom forrását, hogy a társadalmi normák sokszor elénk állítanak egy olyan anya-képet, amibe mi nem feltétlenül illünk bele. Dehát nem vagyunk egyformák. Szerintem nem csak az a “jó anya”, aki a teljes életét, egyéniségét, függetlenségét stb. feláldozza a családért, a háztartásért,  vagy aki végtelenül türelmes, nyugodt és egy hangos szava sincs soha stb. Persze most direkt túlzok, de szerintem a lényeg az, hogy mi magunk tudjuk azt, hogy minket mi tesz boldoggá, hogy mi milyenek vagyunk, és ha ehhez igazítjuk az életünket. Ha nem akarunk mindenáron külső normáknak megfelelni, akkor sokkal kiegyensúlyozottabbak leszünk, és sokkal többet tudunk adni a gyermekünknek is.

Igény szerinti etetés – avagy “nevelés” pár hetesen

A szoptatás számomra valahogy soha nem volt kérdés vagy aggodalom tárgya. Teljesen természetesnek éreztem, persze tudom, hogy nem mindenki ilyen szerencsés. Bár abban azért hiszek, hogy a pozitív hozzáállás és a nyugalom nagyon sokat segít. Amikor hazajöttünk a babával a kórházból, szerencsére már gond nélkül tudtam táplálni őt. Zöldfülű anyukaként próbáltam hallgatni a tanácsokra, amit a nálam tapasztaltabbaktól kaptam. A legtöbben arra adtak tippeket, hogy miként lehet nyújtani az etetések közötti 2-3 órákat, és hogyan lehet ránevelni a babát, hogy aludja át az éjszakát. (Megjegyzem én ezt az “átalussza az éjszakát kérdést” mindig fenntartásokkal kezelem, hiszen egyrészt az valójában nem egy teljes éjszaka, másrészt pedig szerintem nem is biztos, hogy ennek ilyen korai életszakaszban célnak kell lennie egyáltalán.) Szóval próbáltam nevelgetni a babát, hogy azért azt a 2,5-3 órát mindig bírja ki evés nélkül. Azóta már rájöttem, hogy egy újszülött esetében a nevelés az ő kis igényeinek, szükségleteinek a kielégítését jelenti, aminek az alapfeltétele az lenne, hogy nagyon jól ismerjük egymást. Persze pár naposan még csak ismerkedtünk, és nem tudtam megítélni, hogy pontosan mi is az ő igénye, így visszagondolva sokszor teljesen feleslegesen hagytam sírni. Most már tudom, hogy egy pár hetes kisbabát nem lehet elrontani, és ha ő sír akkor legtöbbször (persze nem mindig) éhes, vagy ha nem is éhes  de a cici akkor is megnyugtatja. …és miért is vonjam meg tőle ezt az örömforrást, miért akarjam nevelni már most, amikor még túl pici hozzá? Pár hét után jöttem rá én is csak erre, és így utólag biztosan mondhatom, hogy a kisfiam soha nem élt vissza a helyzettel. Persze nem is tudott volna, hiszen szerintem kb. 3 hónapos koráig nem is lehet elrontani egy babát sem, mert csak azt követően kezdenek igazán kinyílni a világ felé, utána aztán természetesen már sokkal jobban érdemes “vigyázni”.

Büfiztetés – na jó de meddig?

Én eddig soha nem gondoltam bele, hogy a büfiztetés ilyen bonyolult feladat. Számomra amennyire egyszerűnek tűnt a baba szoptatása, annyival nagyobb kihívást jelentett a büfiztetés, ami egyébként a világ legegyszerűbb dolgának látszik. Amikor megkérdeztem a nálam okosabbakat, mindig azt mondták, hogy “ja a büfiztetés az nem nagy ügy, csak tartsd a babát a karodban, függőlegesen 2-3 percig és kész”. Megpróbáltam, de nem sikerült. Az én kisfiam nem akart büfizni sehogy sem. Nem is érdekelt volna a dolog, de aztán az etetés után jó sok idővel rendszeresen az ágyba bukott, ami már jobban aggasztott. Ja és ha ilyenkor felvettem, akkor mindig rögtön büfizett. Aztán elkezdtem azt, hogy az etetés után megvártam amíg büfizett, és kíváncsiságból lemértem az időt. Általában 8-10 percnek kellett eltelnie, de néha sokkal hosszabb idő volt. A tanulság az volt, hogy ki kell várni a büfit, akármilyen hosszú ideig tart is, mert érdemes.

Hordozókendő – El lehet benne kényeztetni az újszülöttet?

Talán nem kell bemutatnom, hogy egy pár hetes újszülött egyfolytában igényli a gondoskodást. Általában fogalmunk sincs, hogy miért sír, de az legtöbbször segít, ha babusgatjuk egy kicsit. Ja és persze általában ha valami dolgunk van, akkor biztos éppen nem alszik, és bár már kicseréltük a pelust, megetettük stb. még mindig sír. Nálam úgy adódott, hogy ebben az időszakban éppen a vizsgáimra kellett készülnöm. A megoldás pedig a hordozókendő lett. A hordozókendőkről megint csak egy regényt lehetne írni, de én most inkább azt hangsúlyoznám ki, hogy csak úgy általában ez egy nagyon jó találmány. Én 4 hetes korában tettem bele először a kisfiamat, és általában rögtön elaludt benne. Sokszor 2,5-3 órákat gond nélkül végig aludt, és én addig simán tudtam csinálni a dolgomat. Hallottam a körülöttem lévők aggodalmát, hogy majd talán túlságosan megszokja a baba, de én úgy tapasztaltam, hogy nincs így. 3 hónaposan még mindig szeretett benne lenni, de már nem aludt el benne olyan gyakran, és láthatóan sokkal jobban élvezte azt, ha a járókában szabadon rugdalózhatott. Később pedig a kendőt egy hordozóra cseréltük, amit egészen 1,5 éves koráig használtunk. Egyszóval a hordozást én csak ajánlani tudom mindenkinek, és szerintem nem lehet vele elkényeztetni a babát!

A gyerekneveléssel együtt járnak az állandó dilemmák függetlenül a gyermek életkorától. Én azzal próbálom mindig vigasztalni magamat, vagy inkább abból próbálok újra és újra erőt meríteni, hogy belénk nőkbe, eleve belénk van kódolva az anyaság, és attól a perctől, hogy a picurka megfogan, ez fokozatosan felszínre is tör mindannyiunkban. A lényeg csak az, hogy bízzunk az ösztöneinkben és ne próbáljunk görcsösen megfelelni, mert szerintem ez nem egy feladat, hanem a lényünk egy teljesen természetes része!

Ezt a posztot Tabajdi Ildikó írta, aki az egyik nyertese a ? Keressük a Mamas & Papas Kismama bloggerét ? pályázatunknak. Fogadjátok szeretettel:)