Lehet bármennyire is kiegyensúlyozott, nyugodt és pozitív a kismama a várandósság hónapjai alatt, azért közvetlenül a szülés előtt bizony keveseket kerül el a félelem akár egy korábbi élmény miatt, vagy pusztán csak azért mert az ismeretlenre nehéz előre felkészülni. Én a ?minden napnak megvan a maga baja? elvet követve igyekszem nem aggódni előre, és próbáltam annak idején a szüléshez is így viszonyulni.

Visszagondolva, nem feltétlenül tudatosan ugyan, de Áron érkezéséhez is, mint egy megoldandó feladathoz álltam hozzá, ami sokat segített abban, hogy ne legyen időm a félelmeimen morfondírozni és inkább arra próbáljak törekedni, hogy a lehető legtöbb jót hozzam ki az adott helyzetből, ami különben a világ egyik legtermészetesebb dolga, vagyis miért is ne viszonyulnék hozzá én is másként, mint ezzel a természetességgel?! Egyébként pedig tényleg meggyőződtem arról, hogy a szülésre fokozottan igaz az a szólás, hogy ?az idő mindent megszépít?.

Az előkészületek

Van, akinek szüksége van arra, hogy már jóval a szülés előtti hetekben szépen nyugodtan, körültekintően elkezdje a fészekrakást és lecsendesülve ráhangolódjon a pici érkezésére. De hát nem vagyunk egyformák, hiszen bár némileg alacsonyabb fordulatszámon, de én pörögtem egészen az utolsó pillanatig. Sőt nekem nem is esett jól megállni, talán innen ered Áron nyughatatlan természete is, ki tudja.

A kiírt időpont előtt összekészítettem a kis bőröndömet, illetve igazából volt egy szülőszobás és egy kórházi csomagom is. A szülőszobai pakkban voltak a szokásos kórházi ruhadarabok és higiéniai kellékek mellett Apuka szükséges cuccai, valamint némi inni és ennivaló, amiből végül csak Apa falatozott egy picit, én egy grammot sem tudtam volna enni belőle.  A nagyobb bőröndben pedig a kórházi tartózkodáshoz szükséges ruhaneműk, higiéniai és tisztasági szerek voltak Áron pici ruháival és pelenkázási tartozékaival együtt. Ez utóbbiakat volt a legfurcsább bepakolnom, hiszen olyan hihetetlen volt elképzelnem, hogy azt a kis pocaklakót, akivel már 9 hónapja ismerkedem, hamarosan a karjaimban tarthatom.

Szóval bepakoltam és csak vártam hosszú-hosszú napokat, mivel Áron 1 héttel a kiírt időpont után érkezett. Ez volt talán a leghosszabb 7 nap az életemben. Azon kívül, hogy kezdett egyre kényelmetlenebb lenni a gömbölyödő pocakom, és már alig győztem tömködni a párnákat éjszaka a hasam alá egy kis alvás reményében, a kisbabám semmi jelét nem adta annak, hogy szeretne már körülnézni idekint a nagyvilágban.

A nagy nap

A 7. napon már kezdett nyomasztani a dolog, mert beijesztett az orvos is, hogy ha néhány napon belül nem történik semmi, akkor bizony befektetnek a korházba. Talán Áron is megérezte, hogy mennyire nem fűlik a fogam egy kis korházasdihoz, így egy szép pénteki napon lassan kezdtek beindulni az események. Délelőtt még gyanútlanul elmentem bevásárolni, aztán tettem még egy nagy tempós sétát a környező hegyes-dombos utcákban, vacsorára pedig készítettem egy jó kis csípős padlizsánkrémet.

Nem tudom ezek körül melyik hozta meg a hatását, de estefelé már kezdett odabent motoszkálni valami. Bár az a valami először inkább csak a fűszeres vacsora következményének tűnt. El is kellett telnie néhány órának, amikor a férjem megjegyezte: ?Nem lehet, hogy így a 9. hónap végén ez nem gyomorrontás, hanem jön a baba??. Én meg nagy naivan mondtam, hogy ?Á biztos, hogy nem. Az nem ilyen!?. Visszagondolva viccesnek tűnik, de valahogy arra számítottam, hogy olyan menstruáció előtti görcsök fognak gyötörni, ehelyett egyre sűrűbben látogattam a mellékhelységet és rettentően fájt a derekam illetve a keresztcsontom környéke. Aztán pedig ismét eltelt így néhány óra, amikor végül a férjem elővette a kismamakönyvet és felolvasta belőle a szülés lehetséges előjeleit.

Ekkor megegyeztünk abban, hogy akkor talán tényleg közeleg az idő. Így jó lesz, ha elővesszük az órát is, és elkezdjük mérni a fájások gyakoriságát. Legnagyobb meglepetésemre tényleg határozott időszakonként jöttek a derékfájások, amik aztán lassan rövidülni kezdtek, és végül a 4 perces fájásoknál elindultunk a kórházba. Egyszer valahol azt olvastam, hogy más nyelvekben erre a fájásra van egy külön szó, mert ez igazából teljesen más, mint amit egyébként fájdalomnak hívunk, és tényleg. Persze a kellemes érzéstől nagyon messze van, de a legfurcsább élmény nekem az egész vajúdás közben éppen az volt, hogy két fájás között semmi rosszat nem éreztem. Mintha ezek az egyre rövidülő időszakok éppen arra lennének elegendőek, hogy a szervezet egy kicsit megpihenjen és felkészüljön a következő menetre. Ösztönösen valahogy pontosan ugyanígy álltam hozzá én is minden újabb fájáshoz, mint egy újabb feladathoz, amit meg kell oldani, vagy egy újabb kihíváshoz, amit le kell győzni. Se időm, se alkalmam nem volt arra, hogy fájdalomcsillapítót kérjek, ami viszont nekem a legtöbbet segítette az a forró víz volt, amit hosszú órákon át (nekem legalábbis úgy tűnt) csorgatott a férjem a derekamra a szülőszoba zuhanyzójában.

A fájások között folyamatosan az járt az eszemben, amit egyszer egy barátnőm mondott, hogy ?mindenkinek van a vajúdás közben egy olyan pillanata, amikor azt gondolja, hogy nem megy tovább, itt most meghalok?. Vártam ezt a pillanatot, de csak nem jött, és amikor nagyon fájt, akkor is az volt bennem, hogy bár nagyon rossz, de még kibírom. A legjobb érzés pedig az volt, amikor a kórházi fürdőszobai csempének támaszkodva azt mondtam a szülésznőnek, hogy ez már másmilyen fájás ?ennek van teteje?. Határozottan úgy éreztem, hogy a fájdalomnak íve van, nagyon furcsa, mondhatni örömteli tapasztalat volt. A szülésznő akkor a szülőágyra invitált, hiszen én addig lényegében a teljes vajúdást állva, a zuhanyzóban töltöttem. A vajúdási fájdalmakhoz képest, az amit akkor ott a szülőágyon éreztem, az már olyan volt mintha nem is fájdalom lett volna. Egy szűk negyed órán belül pedig már a karjaimban is tarthattam a kisbabámat, ami tényleg hihetetlen élmény volt. Ahogy az a fintorgó kis tökéletes emberke rögtön megtalálta az utat a cicihez, és ösztönösen cumizni kezdte, nagyon jó érzés volt.    

Utóhatások

A szülés után még eltölthettünk néhány meghitt órát hármasban Apukával a szülőszobában, az után pedig alkalmam volt nekem is az egész éjszakai vajúdás után pihenni egy kicsit. Eltelve az élményekkel valahogy egyáltalán nem voltam fáradt, még ha egy teljes éjszakát töltöttem is ébren, sőt az adrenalintól túlfűtötten szinte úgy éreztem, hogy tele vagyok energiával.

A következő kórházi éjszakát (a tapasztalt Anyukák tanácsára) még Áron nélkül töltöttem, de aztán már a továbbiakban ott szunyókált egész nap mellettem a kórházi szobában. Örömmel újságoltam is Apukának, hogy a mi kisfiunknak egy hangja sincs, olyan jó kisbaba, persze amint hazaértünk azért ez némileg módosult. Sikerült a kórházban egyágyas szobába kerülnöm, ami nekem nagyon jó volt. Mivel semmi panaszom, fájdalmam, bajom nem volt, így nem is annyira kórháznak éltem meg a körülményeket, mint inkább egy nyugodt helynek, ahol egész nap gyönyörködhetek a kisbabámban. Ráadásul ebben a szobában volt lehetőség a baba fürdetésére is, amit rögtön első alkalommal már Apuka végzett, és ami azóta is az ő reszortja maradt.

Az első baba érkezésére próbáltam én is előzetesen felkészülni, amire rengeteg lehetőségem volt, hiszen ott volt a szülésfelkészítő tanfolyam, a szülésznő, a könyvek, az internet, a környezetben lévő tapasztalt Anyukák stb.. A szüléssel kapcsolatban mégis értek olyan meglepetések, amiket nekem senki nem mondott előre. Vagyis így utólag azt mondanám, hogy a vajúdásra-szülésre előzetesen inkább csak ráhangolódni lehet, felkészülni rá annyira nem, viszont ha próbálunk ösztönösen, bízva ön magunkban, hozzáállni a történésekhez, akkor a természet gondoskodni fog arról, hogy ne érjen bennünket leküzdhetetlen meglepetés. Minden Anyuka, baba és így a szülés maga is más és más. Szerintem az a fontos, hogy lehetőleg úgy tudjuk megélni ezt az élményt, hogy az pozitív érzéseket hagyjon bennünk, hiszen életet adni, tényleg a természet legnagyobb csodája.

Ezt a posztot Tabajdi Ildikó írta, aki az egyik nyertese a ? Keressük a Mamas & Papas Kismama bloggerét ? pályázatunknak. Fogadjátok szeretettel:)