Életem legnagyobb kalandja éppen egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor Áron megérkezett. Bár anyukává válni óriási élmény, és tényleg minden áldozatot megér, de azért bárki bármit is mond a várandósság hosszú hónapjai, a szülés, az álmatlan éjszakák, a szoptatás stb. azért eléggé megtépázza a lelkünket és a testünket.

Nincs mese, be kell látnunk, hogy a babával együtt kívül és belül megváltozunk mi is. Ha pedig önmagunkkal harmóniában szeretnénk nekivágni a gyereknevelés embert próbáló kihívásainak, akkor valahogy muszáj megbarátkoznunk ezzel a ténnyel.

A Kismama depresszió 3 fő oka

Nemrégiben olvastam egy cikket arról, hogy a női depressziónak általában három fő oka lehet: a fogyókúra, a tanult tehetetlenség és az önbepörgetés. Szerintem ez nagyon igaz a kismamás időszak melankóliájára is. Főleg, hogy „tanult tehetetlenségen” azt értette az iromány, amikor bár látjuk a probléma lehetséges megoldását, de vagy nincs erőnk megtenni az első lépést, vagy annyira elhatalmasodik rajtunk az önsajnálat, hogy már nem is tudunk saját erőkkel kiszállni ebből az ördögi körből. Én próbáltam kifejleszteni magamnak néhány túlélési taktikát, amelyekkel szerencsére sikerült egész gördülékenyen átvészelnem ezt az időszakot.

Ne zárkózzunk be – A baba új távlatokat nyit

Amikor az ember szinte egyfolytában fáradt és kialvatlan, akkor minden olyan nehéznek tűnik. Én úgy hívtam ezt az állapotot, hogy a körülöttem lévő teendők olyan projekt-szerűvé váltak. Amit azelőtt pikk-pakk elvégeztem, az hirtelen már kihívást jelentett. Emlékszem, hogy reggel a kávézás közben átgondoltam a napi teendőimet, és ami azelőtt egyperces feladat volt (pl. kivinni a kukát, vagy bepakolni a mosógépet), az hirtelen külön kihívássá változott és szinte lehetetlennek tűnt, hogy mindent úgy be tudok ütemezni egy napba, hogy közben Áronka egy pillanat alatt át tudta szervezni az egész tervet.

Mit is mondjak, nekem ez sokszor nagyobb stresszel járt, mint egy multi cég vezetői pozíciója? Aztán rájöttem arra, hogy mindenkinek avval teszek a legrosszabbat, ha hagyom ebbe az állapotba belepörgetni magamat, és igyekeztem inkább kimozdulni a babával ahelyett, hogy otthon ülve egész nap azon morfondírozzak, hogy mit is nem csináltam még meg? Rájöttem arra, hogy a baba új távlatokat nyit. A karomon ücsörgő mosolygós babával sokkal könnyebbé vált kapcsolatokat építeni, és nagyon sok új emberrel ismerkedtem meg ebben az időszakban: a szomszédságban, babakocsis kocogásaink alkalmával, a mamibaba tornán, a jóga órán és még sorolhatnám tovább.

Nem vagyunk egyedül

Én alapvetően pozitívan látom a világot, de mégis panaszkodni néha igenis jó. Az egész napot kitöltő szoptatás-ringatás-altatás-pelenkázás-stb. közepette bevallom sokszor nem volt időm az Anyaság szépségein tűnődni. Sokszor kaptam azon magam, hogy délután még pizsamában flangálok, mert magamra nem sikerült még annyi időt sem szentelnem, hogy legalább azért kinézzek valahogy. Ebben a lelkiállapotban pedig egy-egy barátnős csacsogás sokkal jobb kedvre tudott deríteni, és ráébresztett arra, hogy egyáltalán nem vagyok egyedül a problémáimmal. Sőt, rengeteg hasznos tanácsot gyűjtöttem be így a tapasztalt Mamiktól, amire zöldfülű kezdőként nagy szükségem is volt.

Tartsuk aktívan magunkat

Első hangzásra talán butaságnak tűnik, de nálam bevált, hogy ebben a melankóliával teli időszakban próbáltam még aktívabban tartani magam. Tudat alatt talán éppen azért alakítottam így, mert ha elég sok a teendő, akkor még kevesebb idő jut a felesleges töprengésre és az önbepörgetésre. A baba melletti munka és a tanulás – amellett, hogy agyilag is újabb kihívások elé állított – pozitív mellékhatása éppen az volt, hogy rákényszerített az életem megszervezésére, és segített prioritásokat felállítani a mindennapokban. Így ma már úgy látom, hogy babával is lehet mindenre időnk, ami tényleg fontos nekünk, csak a szervezésre kell odafigyelni. Jó példa lehet erre még a sport is. Tény, hogy a babával kompromisszumokat kell hozni, de azért sok minden megoldható. A napokban éppen a babakocsival kocogtam, amikor lassított mellettem egy autó, és kikiabált belőle egy Anyuka: erre mondják, hogy nincs kifogás. Szerintem nagyon igaza volt.

Kellenek a célok

A szerencsésebbek (túltengő önbizalmukkal) simán áthidalják ezt a kisbabás depressziós időszakot, de aki nem ennyire mázlista (mint például én sem igazán), az megpróbálhat újabb célokat kitűzni magának, amelyek segíthetnek megtámogatni a megviselt önbecsülését. Így határoztam el én is magamban, hogy babakocsival is lefutom a félmaratont. Nem az időeredmény volt a fontos, nem az hogy ki mit gondol, hanem csak azt a megcsináltam érzést szerettem volna újra átélni, ami általában a célba befutva járja át az embert, és ez most a Vivicittán sikerült. Nem is tudom, talán a babakocsiban utazó kis futótársam sokszorozta meg a bennem rejlő energiákat a versenyen, de végül még magamat is megleptem! Jöhetnek a következő célok?

Ezt a posztot Tabajdi Ildikó írta, aki az egyik nyertese a Keressük a Mamas & Papas Kismama bloggerét pályázatunknak. Fogadjátok szeretettel:)