Ki ne látott volna már a bevásárlóközpont padlóján fetrengő, dühösen sikítozó gyermekével zavarodottan bajlódó Anyukát; és ki ne gondolt volna arra, hogy ?remélem, én nem kerülök majd ilyen ciki helyzetbe??

Amikor pedig végül velünk is megtörténik, akkor rádöbbenünk arra, hogy az adott pillanatban az egyetlen dolog, ami nem jut eszünkben, az éppen az, hogy ?ki mit gondolhat?, hiszen minden energiánkkal azon vagyunk, hogy mentsük a helyzetet hol több, hol kevesebb sikerrel.

A dackorszak bizony, egy az Anyukát és gyermekét is keményen megviselő időszak. Folytonos anyai aggodalmaim enyhítésében nekem sokat segít, ha megpróbálok a problémák mögé nézni, ha megpróbálom megérteni, hogy mi is zajlódhat éppen az én is dühös kisfiam lelkében, és igyekszem több-kevesebb sikerrel alkalmazni a tőlem jóval tapasztaltabb mamáktól hallott tanácsokat.

Mikor is van a dackorszak?

A pszichológusok szerint a dackorszak a második évtől a harmadik évig terjedő időszak. Vagyis a jó hír az, hogy ha jól alakul a gyermek szocializációja, akkor nagyjából a harmadik életév után a dackorszaknak el kell múlnia. Egy barátnőm bölcs tanácsa is erre a tényre alapoz, miszerint ?amikor a legjobban hisztizik is Áron, mindig gondolj arra, hogy ez el fog múlni?. Persze tudom, hogy ebben van azért némi önámítás, hiszen aztán jön majd a többi kihívás, de nekem mindenesetre abban a helyzetben általában sokat segít, ha arra gondolok, hogy csak egy szűk évet kell túlélnem.

Mi is történik ilyenkor a gyermekemben?

Hosszú hónapokig éltünk szimbiózisban a kisbabámmal, aztán az én kis játék babám lassan egy önálló kis emberkévé fejlődött. Egyszer csak eljött az a pillanat, amikor a kisfiam már nem azt mondta, hogy ?Áron macija?, hanem hogy az ?ÉN macim?, és ezzel párhuzamosan egyre többször kezdett hangot adni az akaratának is. Hirtelen már nem az volt fontos Áronnak, hogy ?Anyukával jóban legyünk?, hanem hogy bebizonyítsa, ?EGYEDÜL? meg tud oldani helyzeteket, úgy ahogy azt ő ?AKARJA?. Az együttműködésre való bármilyen hajlandóságot, pedig szépen lassan felváltotta a folyamatos harc.

mirejoadackorszak2-450x

Az addig egészen engedelmes kisfiam toporzékol, néha még le is fekszik, ha nem az történik, amit ő akar, vagy összekulcsolt karral fordít nekem hátat. Néha úgy látom, hogy még akkor is szembefordul velem, ha olyan dologról van szó, amit korábban ő maga akart. Számomra ebből vált egyértelművé, hogy igazából most nem az a legfontosabb neki, hogy mit is akar, hanem az, hogy gyakorolja az akaratát. Általában ilyenkor nagyon jól látszik az is, hogy közben ő maga is szenved attól, hogy ilyen kis ?duli-fuli?, és inkább pontosan a mi szeretetünkre vágyna, de nem tudja kimutatni. Nem mondom, hogy ezt mindig meg is tudom valósítani, de ha a legnagyobb hisztit is higgadtan és kedvesen tudom kezelni, akkor a végén mindig annyira jó érzés, ahogy Áron végül a karjaimban nyugszik meg.

Az átlagos Anyuka (főleg első gyereknél) gyakran érzi eszköztelennek magát ebben a kilátástalannak tűnő időszakban, és a saját frusztrációink közben hajlamosak vagyunk elfeledkezni arról, hogy milyen nehéz időszakon is megy keresztül a gyermekünk. Hiszen egyszerre küzd bennük a szülőhöz való kötődés igénye, a kutatási vágy és a szeretett személyről való leválás is. Áronnál például nagyon jól látszik, hogy ismerős helyen általában a felfedezési vágy győzedelmeskedik, míg ismeretlen környezetben azért inkább a kötődés az erősebb. A pszichológusok szerint pedig minél nagyobb az otthoni védettség (meleg családi környezet), annál könnyebb a leválás is.

A szokások hatalma!

Tapasztalataim alapján ebben az időszakban a megszokotthoz való ragaszkodás még erősebben jelentkezik. Áron is például új dolgot csak akkor fogad el, ha arra maga jött rá vagy ő találta ki, akkor viszont makacsul ragaszkodik is hozzá. A legtöbb, amit ebben a helyzetben próbálok tenni, hogy igyekszem nem sok új helyzettel megterhelni őt. Persze ez néha kivitelezhetetlen, így ha mégis valami számára addig ismeretlen elé kell állítanom, akkor próbálok előre felvértezni extra sok türelemmel és kedvességgel, számítva arra, hogy ez várhatóan igénybe fogja venni a kis lelkét.

Engedjük, tiltsuk vagy esetleg büntessük?

Nekünk aggódó Anyukáknak, tudomásul kell vennünk, hogy ez az időszak a felfedezések korszaka. Természetes, hogy próbáljuk minden rossztól óvni, védeni a mi kis szemünk fényét, de be kell látnunk, hogy ebben az időszakban akkor segítünk neki a legtöbbet, ha időnként hagyjuk, hogy önállóan fedezze fel a világot maga körül. Persze az óvó-védő tekintetünket nem kell levenni róluk, de szerintem fontos felismerni azt, hogy az önállóság és az önbizalom csökkenti a dacot is. Áron egyik nap például mindenáron segíteni akart nekem palacsintát sütni, de hát mi jut ilyenkor eszébe az aggódó Anyukának, hogy forró a tűzhely, fröcsög az olaj stb. csupa veszélyes dolog. Aztán gondoltam egyet és felültettem Áront a konyhapultra, kellően messzire a tűzhelytől és azt a feladatot kapta, hogy kenje meg lekvárral az elkészült és kihűlt palacsintákat, amivel végül jól el is bíbelődött. Bár körülötte minden ragadós lett, mert persze a lekvár nem csak a palacsintára, de lényegében Áron kb. 1 méteres körzetében mindenhova került. Én pedig moshattam, sikálhattam, takaríthattam utána, de legalább ő jól szórakozott, tanult valami újat, és még sikerélménye is volt.

10377605_326179_8ec750a920961d04daffdf7b93bf9883_wm

Itt érdemes szerintem a tiltásról, esetleg a büntetésről vagy a kötelezésről is beszélni. Minden gyerek más és más, de amit én elmondhatok, hogy az én kis örökmozgó, energiabomba, akaratos, makacs kisfiamnál ezek egyike sem vált be. Sőt sokszor úgy tűnt, hogy számára külön mulatság a tiltó, fegyelmező Anyukával szembeszállni és háborúzni. Nálunk inkább az tűnt mindig célravezetőnek, ha megmutattam, hogy mit és hogyan szabad csinálnia, vagy megoldási lehetőségeket kínáltam neki.

Hogyan érdemes a szabályokat felállítani?

A témában íródott szakirodalom egyetért abban, hogy a szabályok helyes felállítása kulcsfontosságú a dackorszak kezelésében. Áron példáján keresztül én is úgy látom, hogy a túl sok szabály egyszerűen csak még több harcot eredményez. Így mindkettőnk lelki békéje érdekében próbálom megtalálni a közép utat. Vannak olyan esetek, amikor ha az adott helyzet nem veszélyes a számára, akkor inkább egyszerűen csak engedem, és van, amikor próbálom elkerülni a vitára okot adó helyzeteket. Az esti lefekvés viszont például sohasem képezheti a vita tárgyát.

Hiszti kezelő praktikák!

Bármennyire is gondosan próbáljuk megelőzni, a hiszti kirobbanását sokszor mégis elkerülhetetlen, és akkor nem marad más, mint a problémamegoldás. Rengeteg tanácsot kaptam, olvastam, hallottam a témában, és mint a legtöbb gyereknevelési praktika esetében, ezekből is van, ami beválik, és van, ami nem. Sőt lehet, hogy egyszer az egyik módszer nagyszerűen működik, a következő adandó alkalommal pedig kudarcot vallunk, mert minden gyerek, helyzet, Anyuka stb. más és más. Vagyis szerintem általános recept nem létezik.

  • A megnyugtatás például kétségtelenül egy nagyon jó és fontos eszköz, de nem minden gyereknél válik be ugyanúgy. Én például Áronnal úgy tapasztalom, hogy ha a hiszti közepette próbálom nyugtatgatni, akkor csak még egy lapáttal teszek a tűzre. Ő csak akkor nyugszik meg, ha ő is úgy akarja.
  • A figyelemelterelés már egy jóval hasznosabb praktika nálunk. Egyszer egy barátnőm azt mondta, hogy ?a gyereknevelés leginkább a figyelemelterelésről szól?. Bizony rájöttem, hogy mennyire igaza van.
  • A humor is sokszor beválik, bár tapasztalataim szerint az Apukák a viccesebbek a családban. A nagy sírás közben néha nálam is elmosolyodik Áron, ha valami kis humorral próbálom oldani a feszültségét, de Apukánál ez szinte mindig beválik.
  • Ami viszont mindig segít, csak néha megvalósítani nehéz, ha sikerül kizökkentenünk a ?bepörgött? gyerkőcöt ebből az állapotából. Van, aki hideg vizes arcmosást javasol, vagy tényleg fizikálisan áthelyezetni őt valahova máshova, vagy tenni bármi olyan meglepőt, ami villámcsapás-szerűen elfeledteti vele a bánatát, és tiszta lappal indulhatunk tovább.
  • Az egész hiszti-kezelés lényege szerintem, hogy ne menjünk bele a játszmába. Persze ezt is a saját káromon tanultam meg, de hát mi Anyukák sem vagyunk tökéletesek. Bizony vannak olyan helyzetek, amikor elfogy a türelem, de a legrosszabb az egészben, hogy egy ilyen helyzetből soha nem jöttem még ki győztesen. Sőt az én idegességem csak még tovább fokozta Áron hisztis hangulatát, és végül nem hogy én nem tudtam levezetni a saját stresszemet, de még csak rontottam is a helyzeten. A másik veszélyes Anyai hozzáállás a túlzott engedékenység lehet még szerintem. Egy 4 gyermekes Anyuka ismerősöm egyszer azt mondta, hogy a legfőbb dolog, amit tanácsolni tud nekem az az, hogy ?ha hisztizik a gyerkőc, akkor azt soha ne adjam oda neki, amit akar?. Ha már megnyugodott, és megbeszéltem vele a dolgokat, akkor persze más lehet a helyzet, de ha a hisztit engedékenységgel oldom meg, akkor az nagyon rossz hatással lehet a későbbiekre.
  • Igen, bizony a beszélgetés nagyon fontos! Nálunk mostanában az vált be, hogy este a meseolvasás után mesélek még egy ?Áronkás? mesét is, csak úgy fejből. Ebbe a történetbe beleszövöm az aznapi eseményeket, és beszélgetünk a tanulságokról, persze az ő szintjén. Néha az is előfordul, hogy már ő kéri előre, hogy ?Áronkáról mesélj, amikor mérges volt?, merthogy ő nagyon is tisztában van a helyzettel?

Persze én is csak egy átlagos esendő Anyuka vagyok. Nem vagyok se szent se tökéletes, és nálam is, mint ahogyan sok más Anyukánál bizony néha elszakad a cérna. Sokszor hiába fogadjuk meg, hogy türelmesek, nyugodtak maradunk, hogy nem emeljük meg a hangunkat, ez bizony nem mindig sikerül. Néha pedig azt érezzük, felesleges próbálkozás minden okos ötlet, olvasmány vagy tanács, és az egész dackorszak egy véget nem érő szélmalomharc, ami aztán majd kamaszkorban fog igazán kicsúcsosodni. Amikor viszont Áron huncutul csillogó szemébe nézek, akkor mindig rájövök, hogy neki nem is egy tökéletes Anyukára van szüksége, hanem RÁM.