Életmód

Kedves Anya! Most már értem.

Anyák napi gondolatok

Nincs olyan ember, aki ne fogadta volna már meg az életében, hogy ha szülővé válik egyszer, akkor ő bizony másképp fogja csinálni, mint a saját szülei. Ha nem is mindent, de valamit biztos. Jó, rendben, biztosan van olyan, aki nem gondolt soha ilyesmire, de szerintem hazudik. Egyszer csak lepottyan egy kis emberke a karjaidba és eltökéltebb leszel, mint valaha. Aztán fáradtabb, mint valaha. Ha az ember nem vágyik többre 4 óra egybefüggő alvásnál, akkor bizony elhalványulnak az elvek.

Kedves Anya! Most már értem.

Értem, hogy milyen nehéz mindig a legjobbnak lenni. Vagy legalábbis arra törekedni.
Nem érdekel senkit, hogy keveset aludtál, nem érdekel senkit, hogy sok a munkád, nem érdekel senkit semmi kifogás – ha kisétálsz a gyerekkel az utcára és ő ordítani kezd, bizony jönnek a megvető pillantások.

Nem lehet mindig a legjobbnak lenni, bármennyire is eltervezi az ember. Nem lehet mindig felkapni a gyereket, nem lehet mindig friss, csodás, egészséges ételt főzni és közben altatni, nem lehet mindig takarítani, nem lehet mindig tökéletes példát mutatni, nem lehet mindig türelmesnek lenni…és hát igen, nem lehet mindig visszatartani a sírást.

De értem azt is, hogy nem is ez a cél. Legalábbis egy idő után. És ha az ember elengedi, hogy mindenben TÖKÉLETESEN helytálljon, akkor lesz csak igazán jó szülő.

Amikor fogod az elvárásokat és bedobod a kukába, hirtelen szabadabb lesz minden. Mert az a kis emberke, aki rád lett bízva, mindent megérez. Minden rágörcsölést, minden izgulást… mindent. Próbálná megértetni veled, hogy ez a sok elvárás, ami belülről nyom és lök és nyomaszt, mindenkitől jön, csak pont tőle nem. Pont a kis lényből, akiért teszel mindent. Neki csak az kell, hogy szeresd és légy jelen. Hogy kommunikálj. Hogy vigaszt nyújts. Hogy határokat szabj. Hogy játssz. Hogy gondoskodj. Úgy, ahogy Tőled telik. Nem úgy, ahogy mások megszabnák. És kedves Anya – most már értem, hogy milyen nehéz erre rájönni és áthelyezni a gyakorlatba… de az a védőháló, amit kifeszítettél mögöttem, mindig meg fog tartani.

Már értem, hogy milyen nehéz levetkőzni a rossz szokásokat. Milyen nehéz mindig a felnőttnek lenni. Néha elfelejtem, hogy már nem diákjegyet kell vennem; hogy nem kell szülői felügyelet nekem; hogy felnőtt nélkül is utazhatok. Mert már én vagyok a felnőtt. Én vagyok az, akinek hamarosan egy copfos kislány kiabálni fogja 0-24-ben, hogy “ANYAAAA VEGYÉL FEEEL! ANYA, JÁTSZIIII! ANYA KAKAÓÓÓT!”. Pedig még emlékszem arra, hogy nemrég én voltam az a copfos kislány, aki nem engedte, hogy fésüljék, nem engedte, hogy elsétáljanak egy játszótér mellett anélkül, hogy legalább 40 percet ott töltsenek, és aki mindig az apukája nyakában akart lenni. És ettől a gondolattól eszméltem rá, hogy a szüleink ugyanolyanok, mint mi vagyunk.

Kedves Anya!

Értek mindent. Azt hiszem. Még nem vagyok olyan régóta ebben a „szakmában”, de a legfontosabbat az első perctől megéreztem: hogy soha nem fogsz tudni máshogy nézni a kis emberkédre, csak óriási szerelemmel. Akárhányszor húzza a hajad, akárhányszor rámolja szét a lakást, akárhányszor csapja rád az ajtót kiskamaszként, akárhányszor próbálja eljátszani a felnőttet.

Ez a szerelem ugyanolyan marad, mint a legelején.

 

Írta: Dodó

Fotók: Dodó

Ajánlott bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?