Ki ne szeretne jó anya lenni? Első gyerekes, ?kezdő? anyukaként amint megtudtam, hogy gyermeket várok, egy merő aggodalom voltam, hogy mindent jól csináljak, ami persze csak fokozódott, amikor megszületett a kislányunk. Vajon akkor vagyok jó anya, ha velünk alszik, ha egész nap kendőben hordozom, ha a legmodernebb játékokkal fejlesztem ? és megannyi kérdés, melyre minden gyakorlott anyukának ott lapul egy jól bejáratott válasza.

Tengernyi szakkönyvön rágtam át magam, meghallgattam minden jó tanácsot, praktikát, hiszen mindenki esküszik a már  megszerzett tapasztalataira, csak éppen a legtöbb pont ellenkezője volt a másiknak. Mindenkiben él egy kép a ?tökéletes babáról?, aki mindent a nagykönyv szerint csinál, álomgyerek, naphosszat csak békésen játszik, akkor alszik és úgy, ahogy kell, legalábbis a dömpingszerűen érkező cikkek, reklámok és magazinok szerint.

Dr. Spocktól a Suttogóig bezárólag mindenki tudja a tutit, megmondják, hogyan legyek jó anya, csak éppen az marad ki a számításból, hogy a mi gyerekünknek, a mi családunknak mi a jó. Tudjátok, mikor lélegeztem fel, és engedtem el magam, és meg merek rá esküdni, hogy ekkor kezdtem el igazán feloldódni az anyaságban? Amikor úgy döntöttem, hogy meghallgatok, elolvasok, áttanulmányozok minden tanácsot, tippet és az ösztöneimre hallgatva úgy csinálom, ahogy nekünk, a babánknak a legjobb.

Nem szopik már?! Na és? 1 hónapnyi kínlódást, kuruzslást félretéve elfogadtam, hogy bizony mi tápszeresek leszünk, és végre élvezhettük a jóllakott baba nyugodt pihenését. Cumizik?! Így van! 1 cumi mentes év után, egy durva fogzási periódusban egyszer csak igényelte Polli a cumit, rágcsálni, hát odaadtam neki. Eszik már Túró rudit?! Eszik bizony! Majd kinézte a számból Polli, amikor én botor pont előtte akartam megenni egyet, és azóta időnként közösen elmajszolunk egyet.

Lehet, hogy a külvilágnak nem én vagyok a tökéletes anya, de tudom, hogy a kislányomnak a lehető legjobbat akarom, így érzem, hogy mégiscsak jó anya vagyok! Mert igazából kinek akarunk megfelelni, végül ki dönti el, hogy jó anyák vagyunk-e, ha nem saját gyermekünk. És olyan egyszerű jól csinálni, csak hagyni kell, hogy az anyai ösztönök irányítsanak minket, kiélvezve azt a pár évet, amit igazán együtt tölthetünk a gyerekeinkkel.

Nem kell szuperanyunak lenni, megerőszakolva magunkat és személyiségünket hamis bőrbe bújni, hiszen az soha nem fog őszinte mosollyal és boldogsággal járni ? legalább is hosszútávon biztosan nem.

A minap születésnapi zsúron vettünk részt családilag és mi másról beszélgettünk volna, mint a gyereknevelésről. Az a ?Na én nem megmondtam?? mosoly minden pénzt megért, ami édesanyám arcán villant fel, amikor kiszaladt a számon: ?A második gyereknél már nem görcsölnék úgy rá, hogy mindent jól csináljak, csak élvezném a babázás minden pillanatát.? Tudom, hogy a hatalmas rutin mondatta velem így egy gyerek után, de érzem, hogy igazam van. Majd meglátjuk:)

 Ezt a bejegyzést Dobos Andrea írta, aki az egyik nyertese a ? Keressük a Mamas & Papas Kismama bloggerét ? pályázatunknak. Fogadjátok szeretettel majd az írásait a jövőben is:)