Az ősz és tél nem az én évszakom, olyan szomorú és hűvös. Persze a színes falevelek szépek a meleg szobából nézve, de ha arra gondolok, hogy megint elő kell vennem a szekrény mélyére bújtatott meleg ruhákat, akkor már kezd rám törni az a mélabú, amit a rövid nappalok és korán sötétedő délutánok csak fokoznak. Szóval kezd támadni a depresszió?

 Nekem a tuti gyógyír a lehangoltságra egy kis mozgás. Nem tagadom, sokszor elég nehéz elindulni, de a végén soha nem bánom meg. Lehet az valamilyen tornatermi elfoglaltság is, de ami igazán felüdít az egy kis tempósabb séta, kocogás vagy akár futás kint a jó levegőn.

Szerintem az tényleg úgy van, hogy aki mozog, az nem fázik, én legalábbis ezzel próbálom vigasztalni magam, miközben felveszem a második puha futó felsőmet is, merthogy ilyenkor a réteges öltözködés szerintem alapszabály. Amikor pedig én már ott állok a kényelmes és meleg (bár csinosnak nem éppen mondható) rucimban, akkor jöhet a baba is.

Áron öltöztetése közben eszembe szokott jutni az a gyerekszáj, hogy a kabát az a ruhadarab, amit Anya rám ad, ha ő fázik. Szerintem az én 6 hónapos kisbabám tiltakozó rúgkapálása pont ezt fejezi ki, amikor próbálom belegyömöszölni a kis lábát a bundás overálba. Mivel kettőnk közül csak én készülök mozogni, és ő inkább csak egy jó kis szundikálásra számíthat, így fontos, hogy ne fázzon. Ezek után pedig még jól kibélelem a babakocsit is puha, meleg takarókkal, hogy esélye se legyen megfáznia az én kis sporttársamnak. Merthogy ebből kiderülhet, hogy mi Áronnal együtt sportolunk.

A legutóbbi kocogásunk alkalmával, amit egy szép napos őszi délutánon ejtettünk meg itt a kertvárosi utcákon rájöttem, hogy a babakocsis futás mennyire jól egyesíti a kellemeset a hasznossal. Szerintem nem vagyok egyedül avval, hogy anyukaként állandóan sakkozni kell az idővel. Ott van a család, a háztartás, a tanulás, a munka, a sport stb., és akkor azt még nem is említettem, hogy egy anyukának fontos magára is szentelnie némi időt.

A babakocsis futás nekem egy nagyon jó alkalom arra, hogy sportoljak, a babámmal legyek (ő leginkább szunyókáljon egy jót), és közben még a saját testi-lelki egészségemre is szánjak egy kis időt. Nekem az is fontos, hogy nem vagyunk időhöz kötve, ott és akkor kocogunk a babakocsival, amikor jólesik. (A legutóbb például azért indultunk el, mert Áron elég nyűgös volt, és tudtam, hogy kocogás közben majd alszik egy jót.)

Persze a mozgásnak ezt a formáját nem én találtam ki, külföldön már sok éve elfogadott és divatos mami-baba sport, és idéntől már itthon is útjára indult a fuss babakocsis mozgalom. A strollfit órákon pedig azok a mamik is jól érezhetik magukat, akik nem annyira futni, mint inkább tornázni szeretnek, merthogy ezeken az edzéseken jópofa babás-babakocsis gyakorlatokat végzünk kint a szabadban.

A nem sportőrült mamik egyébként szerintem könnyen ráérezhetnek a szabadtéri mozgás örömére, ha ütemesebb kis babakocsis sétákkal kezdenek, vagy ha egyszerűen csak időnként felcserélik az autót a babakocsival. Én például gyakran kombinálom a kocogásainkat valami hasznos teendővel, például feladunk egy levelet a postán, leugrunk receptért a gyerekorvoshoz, vagy valami ilyesmi. A ?jaj de cuki kisbaba? megjegyzések után pedig általában már senki nem akad fenn a nem túl csinos sport rucimon sem:)

Szóval a hűvös idő ne riasszon el minket a rendszeres mozgástól. Egy tempós sétának vagy egy kis kocogásnak jól felöltözve a csípős időben, nem beszélve az utána következő meleg teáról meg van a maga varázsa, amit szerintem érdemes kipróbálni. Bár nekem még van most egy plusz motivációm is, mert elhatároztam, hogy jövőre Áron 1 éves szülinapjára „ajándékul” lefutjuk a félmaratont, így most erre is készülnünk. Majd meglátjuk, hogy alakul, de mindenesetre ez a cél nekem most sokat segít abban, hogy könnyebben rávegyem magam egy mélabús őszi napon, hogy kimozduljunk a házból egy kis mozgásra.

Ezt a bejegyzést Tabajdi Ildió írta, aki az másik nyertese a ? Keressük a Mamas & Papas Kismama bloggerét ? pályázatunknak. Fogadjátok szeretettel majd az írásait a jövőben is:)

Egy 37 éves zöldfülű anyuka vagyok. Mielőtt ebbe a szuper kalandba pottyantam volna (amelynek minden pillanatát élvezem ) hosszú éveket töltöttem el egy multi cég felsővezetői székében, néhány diplomát begyűjtöttem, rendszeresen sportoltam stb. és azt hittem, hogy teljes az életem…

Azóta már tudom, hogy tévedtem. Azt gondoltam, hogy ilyen élettempó nehezen összeegyeztethető egy babával, de most már inkább úgy látom, hogy a sorrend helyes felállítása után, jó szervezéssel és persze némi segítséggel a mamik sem maradnak le semmiről, sőt így lesz csak igazán teljes az életük, mert ANYUKÁNAK LENNI JÓ!