Életmód

Fiatalon anyává válni

Melyik klisével kezdjem? Lássuk csak. Mindig is anya akartam lenni. Mindig is fiatalon akartam szülni. A szülés olyan, mint egy nyíló virág. Anyának lenni egy csodálatos utazás. Minél fiatalabban szülsz, annál jobban bírod. És ezek közül van, amelyik igaz is.

Fiatalon anyává válni, vagy mégsem?

Mindig is fiatalon akartam anyává válni. Hétfőnként. Aztán kedden nem. Aztán szerdán elbizonytalanodtam, majd csütörtökön megint. Úgy változott a véleményem, mint az időjárás. És ez szerintem így is van rendjén. Milyen unalmas lenne az élet, ha minden nap ugyanazt gondolnánk!

Aztán – mivel az élet nem unalmas és Istennek csodálatos humor- és időérzéke van – pont akkor lettem terhes, amikor huzamosabb ideje gondoltam azt, hogy a gyerekvállalás ráér. Pont 1 héttel korábban lettem 22 éves. Nem volt sok tervünk, de ami volt, ahhoz tartani akartuk magunkat. Nem volt tökéletes az időzítés, de sosem az. Így hát ez a néhány terv egy, illetve kettő csíkkal át is lett húzva és kezdődhetett az újratervezés.

Sokan néztek ránk furcsán. Én nem néztem magunkra furcsán. A családunkban mindenki a húszas évei elején vállalt gyereket – bár ez nem meglepő, tekintve, hogy generációnként tolódik el a „korhatár” 5-10 évvel. Manapság egy 22 éves foglalkozzon a tanulással, a karrierjével, a bulizással, az ismerkedéssel, az útkereséssel. Csak arra nem gondol senki, hogy mi van, ha valakinek ez az útja? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Bár kifelé mindig megpróbálja az ember a nyugalmat sugározni és Buddhának eladni magát (idővel a hasam is tartotta magát ehhez a szerephez), mindenki tudja, hogy a jéghegy legnagyobb része a felszín alatt van. Izgultam. Mi ketten világjárók vagyunk. Autóba beülős, órákig kocsikázós, kilométereket sétálós, felfedezős, spontán emberek. Kicsit gyászoltam azt az életmódot, ami a teherbeesés előtt volt ránk jellemző. Várandósságom alatt is próbáltam egy átlagos, húszas éveiben járó fiatalként viselkedni: iskolába jártam, vezetni tanultam (38 hetes terhesen meg is buktattak), házi feladatokat csináltam, vizsgafilmet forgattam, dolgoztam, ötleteltem, rohangáltam a fővárosban, vonatoztam, buszoztam és tinifilmes problémákon törtem az agyam – a jelszavam az volt, hogy „Mindent most és mindent rögtön!”. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem fog megváltozni semmi. És bár mélyen belül tudtam, hogy minden meg fog változni, végül rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Autóba ülős, órákig kocsikázós, kilométereket sétálós, felfedezős, spontán emberek vagyunk most is. Csak már hárman. És egy kicsit több szervezéssel.

Egy csapat vagyunk, családdá váltunk

Már több mint 7 hónapja, hogy Léna a csapatunk tagja lett és jobb csapattársat kívánni sem tudna magának az ember. Nem szeretnék olyan kijelentésekkel dobálózni, miszerint aki fiatalon alapít családot, annak több energiája és türelme lesz a gyerekneveléshez. Ahány ember, annyi életmód és viselkedés. Nálam 20 évvel idősebbek is lehetnek ugyanolyan nyugodt szülők, mint mi vagyunk, és velem egykorúak lehetnek a teljes ellentéteim. Magamból kiindulva tudok csak véleményt formálni – és azt kell, hogy mondjam, hogy fiatalon anyává válni a legjobb ötlet volt, amivel Isten humor- és időérzéke elő tudott rukkolni.

Ismerem magam. Türelmetlen ember voltam. Állandó problémáim voltak az időbeosztással, a lelassítással, a hirtelenharagommal. Egy gyerek pedig a legjobb gyógyszer és a legjobb terapeuta hasonló gondokra, mert csak egy opciód van: elhagyod ezeket a rossz szokásokat és kész. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy ezeket a tulajdonságaimat fenntartsam, ha nem szeretném Lénán viszontlátni, így hát magam mögött kellett hagynom őket. Csak azt viheted magaddal, ami előrébb viszi a család összes tagját. Mi a nyugalmat, a kommunikációt és a csapatmunkát visszük tovább, mint fő alkotóelemünk és Léna mindezt meghálálja. Nem görcsölünk rá semmire, nem kapunk össze indokolatlan dolgokon, nem sürgetjük egymást, nem tartjuk magunkban a tüskéket… Legalábbis igyekszünk. Vannak rosszabb napok, mint mindenkinek. De Léna Boróka cserébe sokat alszik, szépen gyarapszik, sokat mosolyog és kedvesen sikkantgat és pillantgat kifelé az égkék Armadillo City babakocsijából, miközben megkezdjük a sétánk hetedik kilométerét a városban vagy a várakozási időnk negyvenedik percét a postán.

A körülöttünk lévők is észreveszik mindezt, ahogyan a gyereknevelést kezeljük és legtöbben a fiatalságunkra fogják a lazaságot és a nyugalmunkat. Biztos ebben is van valami. De szerintem ez nem a korunknak köszönhető – a kor ugyanis nem egy érdem, hanem egy állapot. Ha ez az utazás öt, tíz vagy tizenöt évvel később kopogtat az ajtónkon, ugyanígy igyekeznénk ezeket a jó tulajdonságokat megtartani – annyi a különbség, hogy hamarabb kezdtük el gyakorolni, mint a többség. Nekünk erre volt szükségünk. Igen, néznek rám furcsán. Sokszor hiszik Lénára, hogy a húgom és sokszor hiszik anyukámra, hogy Léna anyukája, de aki furcsán akar nézni a másikra, az mindig találni fog valamilyen indokot, ami kapcsán furcsán nézhet a másikra. Néha szükség van újratervezésre… De ez nem egyenlő azzal, hogy fel kell hagyni a régi életünkkel. Csupán türelem kell hozzá, jó szervezés és a megfelelő eszközök. Azt hiszem, hogy mi megtaláltuk őket.

 

 

Dodó

Ajánlott bejegyzések

Vélemény, hozzászólás?