Babák és kutyák egy családban

Mi történik, ha új taggal bővül a család és a négylábú kedvenc mellé baba érkezik? Hogy alakul át a „falka” és hogyan segíthetjük az új felállás elfogadását a kutya számára is? Bár ezeket a kérdéseket több kutatás is körüljárja, én most a mi, azaz a két kutyánk és az immár 8 és fél hónapos Vili történetét szeretném elmesélni nektek.

Müzli és Lujzi már hosszú évek óta a családunk tagjai, szó szerint: lakásban tartott kutyusok, akik szinte mindig mindenhová velünk tartottak. Az autóban az egész hátsó üléssor az övék volt, a házban nem volt tiltott hely, bárhová mehettek, és hát igen, még a kanapén is aludhattak. Aztán kiderült, hogy hamarosan érkezik a „kistesó”… Vili születése előtt a kutyák voltak a középpontban. Természetesen tudtuk, hogy ez kissé változni fog és a négylábúink számára néhány új szabály bevezetésével is jár, mégis szerettük volna, hogy a baba érkezése ne érje váratlanul őket, és legfőképp, hogy lelkileg ne okozzon nekik semmilyen törést.

Hogyan készítsük fel a kutyákat a baba érkezésére?

Könyveket és rengeteg cikket lehet találni ebben a témában, de biztos módszer nincs, mivel egyik kutya sem egyforma. Mi sokat olvasgattunk, és több ismerőssel is beszéltünk, ki hogy segítette az összebarátkozást, és ezek alapján alakítottuk ki a saját elképzelésünket, természetesen Müzlire és Lujzira szabva.

Nálunk az első komolyabb, gyakorlati változást a gyerekszobába való bejárás kérdése jelentette. Mivel addig a későbbi babaszobában is szabadon jöhettek-mehettek, nyilván furcsa volt, hogy kerül oda egyik napról a másikra egy biztonsági rács, és egyébként is: ha mi bemehetünk, ők miért nem? Persze dicséret járt, ha lefeküdtek a szoba ajtaja elé, mégis az nekünk is meglepő volt, hogy az eleinte csukott, majd félig nyitott, végül teljesen nyitott rácsot, és az azzal együtt járó új szabályt pár nap alatt egész egyszerűen elfogadták. És szerencsére ugyanilyen könnyen ment a többi új szabállyal is. Nyilván a baba születése előtt otthon töltött időszak jó lehetőség volt egy kis extra törődésre is, de úgy gondolom, nálunk a siker kulcsa az volt, hogy sokat „meséltünk” nekik az érkező új kis családtagról, megszagolhatták a babaszobába kerülő bútorokat, kisruhákat, stb., vagyis ők is ugyanúgy részesei voltak a készülődésnek. Ugyanígy az első találkozásnál, amikor – persze nagyon óvatosan, de – körbeszaglászhatták a kis jövevényt, és „kísérhették” a lakásban, amerre vittük. Az első találkozásra egyébként többféle forgatókönyv is létezik: például van, aki játékot vesz, mintha azt a baba hozná a négylábúnak, vagy van, aki már a kórházból hazaküld egy-egy babaruhát előzetes „illatmintának”.

Baba és kutya egy családban

A lakásban tartott háziállatoknál egyébként is alapvető a tisztán tartás, az oltások, a féregtelenítés, stb., babával egy lakásban élő kutya esetén pedig különösen fontos a higiénia. Az viszont már egyéni döntés kérdése, hogy ki mikor és mennyire szeretné közelebb engedni egymáshoz a kicsit és a házi kedvenc(ek)et, milyen kapcsolatot képzel el közöttük. Mi például nem szeretnénk tiltani őket egymástól, mégis az első pár hónapban jórészt csak távolról engedtük figyelni Müzlit és Lujzit. Persze tudtuk, hogy Vili mozgásfejlődésével ez egyre kevésbé lesz tartható, így a távolság hétről hétre csökkent. Ennek megfelelően tudatosan próbáltuk már egészen a kezdetektől tanítgatni, kinek melyik a játéka, tálja, hogyan kell simogatni, stb. Persze messze még az összebarátkozási folyamat vége, és nyilván folyamatos odafigyelés és rengeteg türelem kell hozzá, mégis mindent megér, amikor reggelente mosollyal, illetve farok csóválással üdvözlik egymást a két- és négylábú gyerekeink! 🙂

Írta: Zsófi

Képek: Zsófi

Lilu gondolatai az anyaságról, a családról

Sosem gondoltam, hogy valakinek ennyire lehet örülni hajnal fél négykor is

Szinte hihetetlen, hogy már öt hónap telt el azóta, hogy négyen beléptünk a lakásba. És több mint egy év, hogy hazafele az úton a kocsiban furcsa émelygést éreztem… Félix nem tervezett, hanem egy várt baba volt. Ami azt jelenti, hogy Dávid érkezése óta vártam, mert a lelkem mélyén mindig tudtam, hogy egyszer négyen leszünk. Azt viszont sosem gondoltam, hogy ilyen nagy különbséggel érkezik majd az életünkbe.

Egy kisbaba mindig változást hoz egy család életébe, 40 felett szerintem ez sokszorosan igaz, legalábbis nálam. Mintha kicsit újra indulna az élet. Mintha visszarepítene az időben az, hogy újra egy ilyen pici baba mindennapjai felett őrködsz. És bár Dávidot sem olyan fiatalon szültem, 32 éves voltam, de most mégis valahogy máshogy telik meg a ház újra élettel. Mert a négy az nem eggyel több, mint a három.

Olyan, mintha felszabadultabb lennék

Biztos azért is, mert már tudok rengeteg dolgot, amit az első gyereknél nem, már nem ijedek meg annyira, tudom, hogy meg tudom csinálni, életben tudok tartani, táplálni tudok, fel tudok nevelni egy gyereket. 😊 Már nem olyan rémisztő az egész. Sokkal jobban tudom élvezni és sokkal magabiztosabb, nyugodtabb vagyok. Nincsenek azok a félelmek és az a rettegés, amit biztos minden első gyermekes anyuka átél.

És az embernek a karrierhez való viszonya is teljesen megváltozik. Amiken még tíz éve aggódtam, azokon ma már nagyrészt túl vagyok. Már tudom, hogy az életem végén nem műsorok címére, vagy klassz munkákra fogok emlékezni, hanem a gyerekeim első lépéseire, első kiesett fogaikra és az anyák napi ünnepségekre. Nem érzek semmit kihagyottnak, nem érzem, hogy máshol kellene lennem. Nekem most sehol máshol nem kell lennem, mint itt, Félix-szel.

Szinte 24 órában csak vele, az éjszakai kelésekkel, szoptatással, az egész napos játékkal a játszószőnyegen, altatással, etetéssel… És közben szép lassan megismerem. Pontosan tudom, hogy melyik sírás az éhes sírás és melyik az álmos sírás. Ugyanúgy róla szól az élet, mint annak idején Dávidról. Annyi a különbség, hogy a nap végén hazajön egy nagytesó… Ez pedig már egészen más. Sokkal jobb.

Kilenc éven keresztül minden Dávidról szólt

Mindketten őt figyeltük, minden vektor Dávid felé irányult, de most minden összekuszálódott, mert bejött még egy kis főszereplő. A kis családi hierarchia azonban nem borult fel. Sőt, Dávid megerősítette a pozícióját, mert most ugye annyira figyelünk arra, hogy nehogy azt érezze, hogy kevesebbet kap, vagy kevesebb jut neki belőlünk, hogy extra figyelmet kap minden percben, hogy egy pillanatra se sérüljön ez a „szegény gyermek”. Dávid körül forgott eddig is a világ, most viszont már az összes bolygórendszer.😊

És bejött még valaki, aki Dávidot imádja, mert amikor Félix meglátja, vagy csak meghallja a hangját, alig tudom az ölemben tartani, úgy örül. Az én életem persze a pici körül is forog, mert egyfajta szimbiózisban élünk: egész nap rám van kötözve, egész nap a karomban van, egész nap összeérünk, játszunk, egymást nézzük.

A férjem is nagyon sokat segít és vállal át. Dáviddal rengeteget beszélget, játszik, biciklizni, lángosozni mennek, meg ilyen nagyfiús dolgokat csinálnak, amiket én most ebben a pillanatban nem tudok. 😊 Ez pedig őket még közelebb hozta egymáshoz. Persze nekünk is megvan a mi kis közös programunk Dáviddal, a falmászó napunk. Ez csak a miénk, itt csak ketten vagyunk.

Félix érkezése a családunkba sokkal jobb, mint ahogy elképzeltem előre, sokkal boldogabbá tesz, mint ahogy gondoltam. Még az is boldoggá tesz, amikor hajnal fél négykor fekszem mellette a szőnyegen és játszunk. Ilyenkor arra gondolok, hogy legalább most is látom és próbálom elhinni, hogy tényleg itt van velünk…

Írta: Lilu

A fotó a szerző tulajdona

Élvezd a változást!

Még egy nyár elszaladt

Még egy nyár egyrészes fürdőruhában. Bár idén volt az eddigi legpozitívabb nyaram testkép terén, még mindig hajlamos vagyok pörgetni a közösségi oldalakat és mire észbe kapok, már össze is hasonlítottam magam azzal, akit éppen látok. Neki miért ilyen, nekem miért nem? Neki miért olyan, nekem miért nem? Hogyan nyerte vissza a szülés előtti testét? Mi a titka? Mit csinálok rosszul? Egy pillanat elég ahhoz, hogy már ne csak az oldalt pörgessem, hanem az agyam is milliós fordulatszámmal pörögjön: valami nem oké. Ezt a gondolatot görgetem magam előtt. Sokáig tartott rájönnöm, hogy belénk van táplálva, hogy sose legyünk elégedettek – mi pedig szó nélkül asszisztálunk ennek az elvárásnak. Összehasonlítunk. Nem látunk a dolgok mögé.

Néha azon kapom magam, hogy már megint évekkel ezelőtti fotókat nézek és megirigylem az akkori énemet. Az idő képes mindent megszépíteni, így én is csak a felszínt látom. Azt a ruhát, amit akkor még fel tudtam venni magamra és azt a farmert, amit be tudtam gombolni. A hosszú hajat, ami sosem volt reszelt almával megdobálva és azt az arcot, amit nem karmoltak össze pici kezek a hosszú körmökkel. A hasat, ami nem lógott. Elfelejtem az istenként csodált modelleket és az ájulásig éheztetésemet. A napi 3 liter zöld teát, ami majd meghozza a csodát. A szétment térdet, amit a túl sok futás után próbáltam a helyére hozni – és még akkor sem éreztem, hogy elég.

Emlékeztetnünk kell magunkat a pozitív dolgokra

Látnom kell a kislányom mosolygós arcát, ahogy belekeni a hajamba a reszelt almát. És ha koszosak leszünk? Van víz. Majd lemossuk. A pöttöm kis kezeket, amik szétkarmolják az összes létező bőrfelületemet. Először fáj, aztán hozzám bújik és a fájdalom elmúlik. Nem akar bántani, csak még nem tudja, hogy a karmolás nem egyenlő a simogatással. A hálás kis szemecskéket, amik felnéznek rám. Ahogy rám dől és élvezi, hogy a hasam mennyire puha. Ott lakott bent, ott növekedett. Ez a test adott neki életet. Ez a test regenerálódott rekord gyorsasággal egy sürgősségi császármetszés után, hogy minél gyorsabban és könnyebben láthasson el egy új jövevényt. Ez a test táplálta szülés előtt és után is. Ez a test visz engem minden áldott nap és bár sokszor érzem úgy, hogy ellenem van, valójában mindig csak segít.

Szeresd a változást!

Mindenki másféleképp van beállítva, más tempóban halad, másra van kitalálva. Abban legyél a lehető legjobb verziód, ami rád van szabva. Nem tudhatod, hogy pontosan min megy keresztül az, akit egy internetes fotó alapján hirtelen irigyelni kezdesz. Lehet, hogy ő meg téged irigyel.

Más lesz a testünk szülés után… De nemcsak a testünk, hanem mi is. Miért akarnád „visszanyerni” a szülés előtti testedet, miközben a szülés előtti éned sem ugyanaz már, mint aki most vagy? Igen, változunk. De van egy szuper hírem: a test erre van kitalálva! Sőt, továbbmegyek: az ember erre van kitalálva. Milyen unalmas lenne az élet, ha mindig minden ugyanúgy maradna!

Élvezd a változást és lásd meg benne a szépet!

Fotók: Mamas & Papas, Dodó

Írta: Dodó

Tippek bölcsődébe szoktatáshoz

Eleinte csak a fogyóban lévő kreativitásomnak tudtam be, hogy a kisfiamat már nem mindig kötik le az általam kitalált játékok, aztán pedig egyre nyilvánvalóbbá vált az is, hogy a játszótéren, a gyerekek között eltöltött idő mennyire felvillanyozza az én örökmozgó kisfiamat. Láthatóan egyre jobban kinyílik előtte a világ, és ő olyan új ingerekre vágyik, amelyeket én, a nagyrészt kettesben töltött napok során nem feltétlenül tudok megadni neki. Így elérkezettnek láttuk az időt a bölcsődei beszoktatásra.

Keressük meg a nekünk megfelelő helyet

Ha a szülőnek van rá lehetősége, akkor érdemes előre meglátogatni a kiszemelt intézményt és akár eltölteni ott néhány órát a gyerkőccel együtt. Nekem például ahhoz, hogy nyugodtan hagyjam ott a gyermekemet látnom kellett azt, hogy szimpatikus a környezet, a módszerek és főleg, hogy a kisfiam és a gondozók között működik az a „kémiának” nevezett valami, amire később a kötődés épülhet.

Beszoktatás a bölcsődébe

A bölcsőde bizony, nagy változás egy gyermek életében, és mivel minden gyermek különböző, így a személyes szükségleteik is eltérők lehetnek a beszoktatás során. Éppen ezért fontos, hogy az adott intézmény szellemisége igazodjon a mi igényeinkhez. Az én kisfiam például egyelőre csak a saját kedvenc, itatópoharából fogadja el a folyadékot.

Rendszer

A rendszer, mint a gyermeknevelés egyik alapelve szerintem a közösségbe szoktatásnál is nagyon fontos. Ebben az életkorban a gyermekek biztonságra való igénye kiemelt jelentőségű, ennek jegyében pedig fontos, hogy már előzetesen úgy építsük fel a kis életüket, hogy az jól összehangolható legyen a bölcsődével. Legyen szó akár a gyermek napirendjéről vagy akár egy takaróról, amely majd a bölcsibe is elkísérheti.

Készítsük fel a gyermeket

Szerintem abban, hogy a gyerkőc jól érezze magát a bölcsiben nemcsak a gondozóknak, hanem a mi előzetes felkészítésünknek is óriási szerepe van. A mindennapos beszélgetések mellett, a mi felkészülésünk alapvető eszköze egy szép színes, kemény lapos mesekönyv, amely egy kislány első bölcsődés napját mutatja be. Nézegetjük a képeket, és közben elmeséljük, hogy hogyan veszi fel a kedvenc ruháját a bölcsődébe indulva, kikkel és mikkel találkozik bölcsiben, miket lehet ott játszani, milyen szokások vannak, és végül sokszor kihangsúlyozzuk, hogy bár a kislányt ott hagyja az anyukája, de aztán hamar érte is megy.

Valami, ami az otthonra emlékezteti

Az említett mesekönyvben a kislánynak van egy macija, ami aztán az összes lapon megjelenik, és remekül rá lehet mutatni, gyakorolva a „hol van a maci” kérdésre a választ. Innen jött az ötlet, hogy az én kisfiamnak is lehetne egy „bölcsődés macija”, ami az otthoni biztonságot jelképezve elkísérhetné őt a bölcsibe. Érdekes volt látni, hogy az első napokon a maci folyamatosan használatban is volt, aztán ahogy a pici kezdett beilleszkedni a közösségbe, úgy a maci már volt, hogy a gondozó néni zsebéből, és volt, hogy a ruhás polc mélyéről került elő.

Bezárás

Tengeres póló

6 590 Ft
Bezárás

Puha játék – Boris

5 990 Ft

Lepd meg gyermeked egy szuper cuki plüssjátékkal, ami minden nap elkíséri majd a bölcsődébe!

Írta: Ildi

Nagyszülők szerepe

Kik is valójában a nagyszülők? A nagymama, aki mindenkinél finomabb almás pitét süt, és akinek a táskájában mindig akad egy kis édesség? A nagypapa, aki az összes csínytevésben cinkostárs, és akinek mindig van a tarsolyában egy jó vicc? Persze ez is mind-mind igaz, de a nagyszülőség ennél még sokkal többről szól.

Vili mamái és papái már gyakorló nagyszülők, mégis, míg vártuk Őt, többször tűnődtem rajta, vajon hogy fogadja majd őket, szeret-e majd a kezükben lenni, mosolyog-e majd rájuk. És hogy létrejön-e az az érzelmi kapocs, ami nekem is volt a saját nagyszüleimmel. És hogy a mi, szülő-gyermek kapcsolatunk hogyan fog változni. Aztán eljött az első „találkozás” pillanata, amikor valami olyan csillogást láttam a szüleink szemében, amit előtte még soha – és ezzel minden a helyére került.

Szerepcsere

Amíg nincs unoka, a szüleink számára mi vagyunk a gyerekek. Aztán egyszer csak fordul a kocka, és felcserélődnek a szerepek: a harminc-akárhányéves nagygyerekek felelősségteljes felnőttekké, apává és anyává válnak, a szülők pedig nagyszülőkké. Ez az örömteli változás az élet rendje, de azt nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy ezzel új fejezet kezdődik, minden szereplő teljesen új „feladatokat” kap, amibe bele kell jönni, és ez bizony okozhat némi feszültséget és időbe is telik. Persze valljuk be: az új szerep mellett kicsit a régi is megmarad, és néha szívesen bújunk oda a mamához és a papához, mint régen…

„A mi időnkben úgy volt, hogy…”, avagy a legjobb tanácsok

Nagy segítség, ha a nagyszülők – de talán aktívabban a mamák – már a kicsi születése előtt is bekapcsolódnak a babavárás folyamatába, és mellettünk állnak a nehezebb pillanatokban is: ha kell, megosztják velünk a nekik bevált praktikákat, felkészítenek az előttünk álló, új élethelyzetre, vagy egyszerűen csak meghallgatnak minket. Ugyanígy a baba megszületését követően is, ha kérdésünk merül fel, persze kereshetjük a védőnőt meg a gyerekorvost, átrághatjuk magunkat a sok-sok szakirodalmon, rákereshetünk az interneten, de a legjobb tanácsadók bizonyára a nagyszülők lesznek – Ők ráadásul non-stop elérhetők!

Ahol összegyűlik a család

Emlékszem, milyen volt annak idején a nagyszüleimnél vasárnaponként közösen körbeülni a szépen megterített asztalt, a nagymamám húslevesét kanalazni, ebéd után pedig sütizni és beszélgetni. Igen, néha alig fértünk el, és unalmas is volt a felnőtt témákat hallgatni. Gyerekfejjel talán nem értjük, értékeljük igazán, de felnőttként úgy érzem, nagyon fontos a tágabb családdal töltött minőségi idő is, és szerencsés, aki úgy nőhet fel, hogy gyakran találkozik a nagyszüleivel, az unokatestvéreivel és más rokonaival. És hogy hol is a legjobb találkozni? Valahogy mindig a szülői házban, még ha egy idő után ki is növi a család.

„Mamatábor” – ajándéközön és mindent szabad?

A nagyszülőknél lenni mindig teljesen más, mint otthon. Ezzel pedig jönnek az örök kérdések: mi a helyzet a szabályokkal? Kell-e, hogy a mamák és a papák neveljenek, vagy az ő szerepük a kényeztetésről szól? Elhalmozhatják-e ajándékokkal az unokát? A helyzet persze mindenkinél más és más, de azt gondolom, elsősorban a szülők-nagyszülők közötti megbeszélés határozza meg a „játékszabályokat”. Ami viszont biztos: a nagyszülők a legjobb bébiszitterek, mert mindig örömmel „állnak rendelkezésre”, még ha az utolsó pillanatban is szólunk.

És akkor a szuperképességükről még nem is beszéltünk: legyen szó bármilyen hisztiről, valahogy a nagymamák és nagypapák egy varázsütéssel tudják orvosolni a helyzetet!

Egy szó, mint száz: a nagyszülők kincset érnek.

Apropó: tudtátok, hogy a nagyszülőknek is van világnapja? Persze minden nap szeretettel gondolunk Rájuk, de hivatalosan szeptember első vasárnapján ünnepeljük Őket. Szerintem szuper alkalom, hogy ilyenkor közös programot szervezzünk, átgondoljuk, milyen fontosak is Ők számunkra, és megköszönjük, hogy vannak nekünk! ♡ És emlékként akár egy közös fotót is ajándékozhatunk, vagy meglephetjük őket egy cuki kéz-, valamint egy tappancslenyomattal!

Írta: Zsófi

Anyukák kamerával a kézben

Miért akarunk minden pillanatot megörökíteni?

Végre elaludt. El sem hiszem. Most végre utolérhetem magam – alvásban, rendrakásban, írásban, válaszolásban.  Csak egy gyors pillantás a fotóim közé és már itt sem vagyok. Így kezdődik minden. Másfél órával később, amikor felébred, még mindig ott fekszem mellette és ezer évvel ezelőtt készült fotókat nézegetek – róla.

Egyszerűen nem létezik annyi pendrive, felhő, tárhely, amennyi elég lenne annak a megszámlálhatatlan mennyiségű fotónak és videónak, amit nap, mint nap készítek. Mondjuk, ha belegondolok, mindig is ilyen voltam – imádom megörökíteni a pillanatokat. Amióta anya lettem, ez a mánia a duplájára nőtt, de egy picit sem bánom.

Sokat gondolkozom rajta, hogy miért érezzük szükségét, hogy mindig mindent lefotózzunk, hogy egy lencsén keresztül lássuk a világot? A gyerekeink növögetését? Az utazásainkat, a kalandjainkat, az ebédünket, az aznapi arcunkat?

Természetesen, mint mindent, ezt is el lehet túlozni. Van olyan, hogy a pillanat megélése helyett megszámlálhatatlan képet készítünk egy eseményről, egy helyről, egy épületről, magunkról, aztán az a rengeteg emlék az elkészítésük után érintetlenül csücsül és várakozik a telefon memóriájában, hátha valamikor még rájuk pillantunk… A gondolatmenetem most nem erről szól.

Arra gondolok, amikor újra és újra visszarepülünk az időben, amikor végigpörgetjük napjaink legjobb pillanatait. Milyen szép volt az az autóút a tóhoz! Milyen finom volt az a reggeli! Milyen jól nézett ki aznap a hajam! És nem utolsó sorban: Istenem, milyen gyorsan felnőnek!

Talán azért nézegetem délután négykor és hajnal háromkor a régebbi fotókat a kis emberkéről, aki végre valahára szundizik mellettem, mert visszajelzésre vágyok. Mennyi mindenen túl vagyunk már és mennyi minden áll még előttünk! Az is lehet, hogy azért, hogy összegezem a napokat. Mit csináltunk jól, mit csináltunk rosszul, mit felejtettünk el, miket vittünk véghez – ez a mi vizuális listánk a tennivalóinkról. Vagy azért, mert teljesen el vagyok ájulva. Elképesztő, hogy igen, beszálltunk a játékba, beszálltunk a szülőségbe – és egész jól csináljuk.

De a legnagyobb kérdés, hogy egyáltalán miért készítek mindenről képet, amiről csak lehet. Mert nem írok naplót, nem írunk naplót. Ez a mi naplónk. Egy elkapott pillanatról visszakapjuk az akkori illatokat, hangokat, érzéseket, ízeket, fényeket, hangulatokat, mindent – minden visszatér, majd minden visszaballag a múlt egyik jól őrzött fiókjába. De a képek által bármikor fejest ugorhatunk abba a napba. Ez a mi időgépünk. Ez a sok fotó mind azt az elcsépelt, de igaz mondatot kiáltja, hogy „Senki nem mondta, hogy könnyű lesz – de az biztos, hogy megéri.”

Szóval ne sajnáld a tárhelyet! Ne sajnáld az időt! Ne szégyelld, hogy már megint a kezedben van a kamera, éld meg a pillanatot és fotózz! Csináld meg azt a képet, vedd fel azt a videót! Örökítsd meg a pillanatot, mert holnap ez már mind tegnap lesz!

Írta: Dodó

Gyereknapra hangolódva

Biztos sokan érzik azt, amit én – egy idő után egyik ünnep sem ugyanolyan már. Persze, ha karácsony, akkor mézeskalács és csillagszóró; ha húsvét, akkor locsolkodás és tojásfestés; ha szülinap, akkor torta és ajándékok… A hagyományok megmaradtak, de a kisgyermekes báj minden egyes évvel egy picit jobban és jobban elhomályosodik, ahogy az ember is idősödik és növöget.

Emlékszem kiskoromból az ünnepeket megelőző napokra. Emlékszem a sürgés-forgásra, a sütés-főzésre, az izgatottságra, a kiszámítható kiszámíthatatlanságra – tudtam, hogy mi fog történni, de mégsem. Gyerekként minden meglepetésként ért minket… még az is, amiről tudtuk, hogy milyen lesz. Mindennek úgy tudtunk örülni, mintha új lenne. Mennyire vártam az anyák napját, a gyereknapot, bárkinek a szülinapját, sőt, még a névnapok miatt is olyan izgatott tudtam lenni!

Természetesen felnőttként is várja az ember, mert kicsit színt hoznak a hétköznapokba – de már tudjuk, hogy ez is csak egy nap a sok közül. Másnap ugyanolyan hétköznap lesz, mint eddig.

Amint megtudtam, hogy babát várok, az egyik legszívesebben dédelgetett gondolatom az volt, hogy mostantól ezek a napok is fel fognak virágozni. Olyan színesek lesznek, mint régen voltak. Bár nem én leszek a kicsike, de valamilyen szinten megint gyerekké válhatunk egy gyerek mellett. Ugyanolyan izgatottsággal lehet várni a Mikulást, a Nyuszikát, a Jézuskát, kereshetjük a tojásokat, bontogathatjuk az ajándékokat, várhatjuk a locsolókat és ünnepelhetjük a gyerekkort.

Bár a gyereknapból annyi mindent nem fog még érteni, de már nagyon várom, hogy Lénával kialakíthassuk a saját kis ünnepi hagyományainkat ezen a napon is. Piknikezés, kirándulás, állatkert, felfedezés, filmnézés, sütögetés vagy bármi, ami nekünk való. Ezek a hagyományok még kialakításra várnak, de már az is elég, hogy törhetjük a fejünket azokon a szokásokon, amik a leginkább jellemzőek lesznek ránk, mint családra. Szerintem ez az egyik legizgalmasabb dolog, ami a gyerekneveléssel együtt jár, kéz a kézben.

Viszont ahogy a gyerek is egyre csak növögetni fog és idősödni az évek során, úgy a kisgyermekes báj szerencsére még nem fog minden egyes évvel picit jobban és jobban elhomályosodni, elkopni, sőt! Csak egyre színesebbek és színesebbek lesznek. Az idő múlásával egyre inkább meg fogja érteni ezeknek az ünnepeknek a történetét, értelmét, lényegét. Egyre inkább látni lehet majd rajta, ahogy az izgatottság és a várakozás, a kiszámíthatatlan kiszámíthatóság eltölti Őt az ünnepekkor, mint ahogy annak idején minket is.

Aztán egyszer felnőtté válik, és már azt hiszi, hogy a kisgyermekes bájat maga mögött kell hagynia. Majd a kis hagyományainkat, amiket magokként elszórtunk az emlékezetében, a saját családjában újra kivirágoztathatja.

És gyerekké válhat egy picit megint. Azt hiszem, ez az igazi lényege az ünnepeknek.

A hétvégi gyereknap szuper alkalom a hagyományok kialakítására, menjetek el együtt kirándulni, fagyizni, társasozzatok egy nagyot vagy lepjétek meg csöppségeteket egy kedves játékkal!

2+1 gyereknapi akciónk keretében, most 3 termék vásárlása esetén – babaruha és/vagy játék kategóriából választva – a legolcsóbbat ingyen adjuk!

 

Írta: Dodó

Kedves Anya! Most már értem.

Anyák napi gondolatok

Nincs olyan ember, aki ne fogadta volna már meg az életében, hogy ha szülővé válik egyszer, akkor ő bizony másképp fogja csinálni, mint a saját szülei. Ha nem is mindent, de valamit biztos. Jó, rendben, biztosan van olyan, aki nem gondolt soha ilyesmire, de szerintem hazudik. Egyszer csak lepottyan egy kis emberke a karjaidba és eltökéltebb leszel, mint valaha. Aztán fáradtabb, mint valaha. Ha az ember nem vágyik többre 4 óra egybefüggő alvásnál, akkor bizony elhalványulnak az elvek.

Kedves Anya! Most már értem.

Értem, hogy milyen nehéz mindig a legjobbnak lenni. Vagy legalábbis arra törekedni.
Nem érdekel senkit, hogy keveset aludtál, nem érdekel senkit, hogy sok a munkád, nem érdekel senkit semmi kifogás – ha kisétálsz a gyerekkel az utcára és ő ordítani kezd, bizony jönnek a megvető pillantások.

Nem lehet mindig a legjobbnak lenni, bármennyire is eltervezi az ember. Nem lehet mindig felkapni a gyereket, nem lehet mindig friss, csodás, egészséges ételt főzni és közben altatni, nem lehet mindig takarítani, nem lehet mindig tökéletes példát mutatni, nem lehet mindig türelmesnek lenni…és hát igen, nem lehet mindig visszatartani a sírást.

De értem azt is, hogy nem is ez a cél. Legalábbis egy idő után. És ha az ember elengedi, hogy mindenben TÖKÉLETESEN helytálljon, akkor lesz csak igazán jó szülő.

Amikor fogod az elvárásokat és bedobod a kukába, hirtelen szabadabb lesz minden. Mert az a kis emberke, aki rád lett bízva, mindent megérez. Minden rágörcsölést, minden izgulást… mindent. Próbálná megértetni veled, hogy ez a sok elvárás, ami belülről nyom és lök és nyomaszt, mindenkitől jön, csak pont tőle nem. Pont a kis lényből, akiért teszel mindent. Neki csak az kell, hogy szeresd és légy jelen. Hogy kommunikálj. Hogy vigaszt nyújts. Hogy határokat szabj. Hogy játssz. Hogy gondoskodj. Úgy, ahogy Tőled telik. Nem úgy, ahogy mások megszabnák. És kedves Anya – most már értem, hogy milyen nehéz erre rájönni és áthelyezni a gyakorlatba… de az a védőháló, amit kifeszítettél mögöttem, mindig meg fog tartani.

Már értem, hogy milyen nehéz levetkőzni a rossz szokásokat. Milyen nehéz mindig a felnőttnek lenni. Néha elfelejtem, hogy már nem diákjegyet kell vennem; hogy nem kell szülői felügyelet nekem; hogy felnőtt nélkül is utazhatok. Mert már én vagyok a felnőtt. Én vagyok az, akinek hamarosan egy copfos kislány kiabálni fogja 0-24-ben, hogy “ANYAAAA VEGYÉL FEEEL! ANYA, JÁTSZIIII! ANYA KAKAÓÓÓT!”. Pedig még emlékszem arra, hogy nemrég én voltam az a copfos kislány, aki nem engedte, hogy fésüljék, nem engedte, hogy elsétáljanak egy játszótér mellett anélkül, hogy legalább 40 percet ott töltsenek, és aki mindig az apukája nyakában akart lenni. És ettől a gondolattól eszméltem rá, hogy a szüleink ugyanolyanok, mint mi vagyunk.

Kedves Anya!

Értek mindent. Azt hiszem. Még nem vagyok olyan régóta ebben a „szakmában”, de a legfontosabbat az első perctől megéreztem: hogy soha nem fogsz tudni máshogy nézni a kis emberkédre, csak óriási szerelemmel. Akárhányszor húzza a hajad, akárhányszor rámolja szét a lakást, akárhányszor csapja rád az ajtót kiskamaszként, akárhányszor próbálja eljátszani a felnőttet.

Ez a szerelem ugyanolyan marad, mint a legelején.

 

Írta: Dodó

Fotók: Dodó

Apa szerepe és bevonása mindennapi teendőkbe

„Anya csak egy van” – tartja a mondás. De mi a helyzet az apával? Milyen szerepe van a várandósság időszakában, a baba születésénél és azt követően? Hogyan alakítható ki kettejük kapcsolata a napi teendőkbe való bevonással?

Természetesen nem megkérdőjelezhető az anyák szerepének elsődlegessége, és ha jobban belegondolok, érthető is, hogy a fenti mondás miért az édesanyát említi: a babák kapcsán ugyanis a legtöbb dolog valóban – legalábbis elsősorban – a kismamát érinti vagy róla szól. A várandósság időszakát tekintve ő az, aki elsőként tudja meg az örömhírt, aki a csöppséget kilenc hónapig a szíve alatt hordja, aki először érzi az apró karok és lábak kapálózását, aki orvosi vizsgálatokra jár, egészségesen táplálkozik, vitaminokat szed, kismamajóga órákat vesz, és sorolhatnám tovább. Később ő az, aki világra hozza a csecsemőt, aki táplálja, és – legalábbis az esetek döntő többségében – szintén ő az, aki korábbi munkáját és más elfoglaltságait éjjel-nappali „szolgálatra” cserélve főállású anyává válik, akár évekre.

A picik életében azonban nemcsak az édesanyák játszanak fontos szerepet, hanem az édesapák is, akik szerepe ugyan más szempontból, de hiszem, hogy az anyákéhoz hasonlóan kulcsfontosságú, egészen a babavárás időszakától kezdődően.

Apa szerepe a várandósság alatt

A várandósság alatti vizsgálatok, ultrahangok, a szülésfelkészítő- és más, a csemetével kapcsolatos tanfolyamok a szülőség első közös élményei lehetnek. Ezt az elvet képviseljük mi is, hiszen a Szülők leszünk eseményünkre a kismamák mellett szeretettel várjuk a kispapákat is! A babakocsi kiválasztásába és a babaszoba kialakításába is be lehet vonni az apákat: a stílus, a színek és a berendezés kiválasztása általában anyai elfoglaltság, a kivitelezésben, bútorok összeszerelésében viszont jól jön apa erős keze és szakértelme, de ami még fontosabb, hogy így ő is részese a készülődésnek!

Apás szülés és a baba mindennapjai

A várandósság időszakát követően az első és legfontosabb pillanat a baba születése. Szerencsére ma már a legtöbb kórházban lehetőség van rá, hogy az apa is végig jelen lehessen. Sőt, a pár perce született kis jövevényt ő is a karjaiba veheti, ami nemcsak neki, hanem a kisbabának is meghatározó élmény. A kórházból való hazamenetelt követően újabb feladatok várnak a szülőkre: a pici etetése, fürdetése, öltöztetése, és így tovább. E teendők többségét az otthon maradó anyuka végzi, de fontos odafigyelni rá, hogy az édesapa is bekapcsolódhasson. Természetesen jó, ha segít a pelenkázásban, de a munkájától, napi időbeosztásától függően érdemes kialakítani, hogy valamelyik olyan napi teendőben is aktívan részt vehessen, ami a baba számára is külön program. Ilyen például az esti fürdetés, ami a legtöbb apróságnak a nap fénypontja. Akár az ehhez szükséges holmik kiválasztása is rábízható a kispapára!

Persze, ahogy mondani szokták, ahány ház, annyi szokás, vagyis családonként eltérhet a szülői feladatok megosztása. Abban azonban szerintem nincs vita, hogy apa is csak egy van, és az anya mellett ő a másik főszereplő a kisbaba életében.

Írta: Zsófi

Képek: Mamas & Papas

Fiatalon anyává válni

Melyik klisével kezdjem? Lássuk csak. Mindig is anya akartam lenni. Mindig is fiatalon akartam szülni. A szülés olyan, mint egy nyíló virág. Anyának lenni egy csodálatos utazás. Minél fiatalabban szülsz, annál jobban bírod. És ezek közül van, amelyik igaz is.

Fiatalon anyává válni, vagy mégsem?

Mindig is fiatalon akartam anyává válni. Hétfőnként. Aztán kedden nem. Aztán szerdán elbizonytalanodtam, majd csütörtökön megint. Úgy változott a véleményem, mint az időjárás. És ez szerintem így is van rendjén. Milyen unalmas lenne az élet, ha minden nap ugyanazt gondolnánk!

Aztán – mivel az élet nem unalmas és Istennek csodálatos humor- és időérzéke van – pont akkor lettem terhes, amikor huzamosabb ideje gondoltam azt, hogy a gyerekvállalás ráér. Pont 1 héttel korábban lettem 22 éves. Nem volt sok tervünk, de ami volt, ahhoz tartani akartuk magunkat. Nem volt tökéletes az időzítés, de sosem az. Így hát ez a néhány terv egy, illetve kettő csíkkal át is lett húzva és kezdődhetett az újratervezés.

Sokan néztek ránk furcsán. Én nem néztem magunkra furcsán. A családunkban mindenki a húszas évei elején vállalt gyereket – bár ez nem meglepő, tekintve, hogy generációnként tolódik el a „korhatár” 5-10 évvel. Manapság egy 22 éves foglalkozzon a tanulással, a karrierjével, a bulizással, az ismerkedéssel, az útkereséssel. Csak arra nem gondol senki, hogy mi van, ha valakinek ez az útja? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Bár kifelé mindig megpróbálja az ember a nyugalmat sugározni és Buddhának eladni magát (idővel a hasam is tartotta magát ehhez a szerephez), mindenki tudja, hogy a jéghegy legnagyobb része a felszín alatt van. Izgultam. Mi ketten világjárók vagyunk. Autóba beülős, órákig kocsikázós, kilométereket sétálós, felfedezős, spontán emberek. Kicsit gyászoltam azt az életmódot, ami a teherbeesés előtt volt ránk jellemző. Várandósságom alatt is próbáltam egy átlagos, húszas éveiben járó fiatalként viselkedni: iskolába jártam, vezetni tanultam (38 hetes terhesen meg is buktattak), házi feladatokat csináltam, vizsgafilmet forgattam, dolgoztam, ötleteltem, rohangáltam a fővárosban, vonatoztam, buszoztam és tinifilmes problémákon törtem az agyam – a jelszavam az volt, hogy „Mindent most és mindent rögtön!”. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem fog megváltozni semmi. És bár mélyen belül tudtam, hogy minden meg fog változni, végül rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Autóba ülős, órákig kocsikázós, kilométereket sétálós, felfedezős, spontán emberek vagyunk most is. Csak már hárman. És egy kicsit több szervezéssel.

Egy csapat vagyunk, családdá váltunk

Már több mint 7 hónapja, hogy Léna a csapatunk tagja lett és jobb csapattársat kívánni sem tudna magának az ember. Nem szeretnék olyan kijelentésekkel dobálózni, miszerint aki fiatalon alapít családot, annak több energiája és türelme lesz a gyerekneveléshez. Ahány ember, annyi életmód és viselkedés. Nálam 20 évvel idősebbek is lehetnek ugyanolyan nyugodt szülők, mint mi vagyunk, és velem egykorúak lehetnek a teljes ellentéteim. Magamból kiindulva tudok csak véleményt formálni – és azt kell, hogy mondjam, hogy fiatalon anyává válni a legjobb ötlet volt, amivel Isten humor- és időérzéke elő tudott rukkolni.

Ismerem magam. Türelmetlen ember voltam. Állandó problémáim voltak az időbeosztással, a lelassítással, a hirtelenharagommal. Egy gyerek pedig a legjobb gyógyszer és a legjobb terapeuta hasonló gondokra, mert csak egy opciód van: elhagyod ezeket a rossz szokásokat és kész. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy ezeket a tulajdonságaimat fenntartsam, ha nem szeretném Lénán viszontlátni, így hát magam mögött kellett hagynom őket. Csak azt viheted magaddal, ami előrébb viszi a család összes tagját. Mi a nyugalmat, a kommunikációt és a csapatmunkát visszük tovább, mint fő alkotóelemünk és Léna mindezt meghálálja. Nem görcsölünk rá semmire, nem kapunk össze indokolatlan dolgokon, nem sürgetjük egymást, nem tartjuk magunkban a tüskéket… Legalábbis igyekszünk. Vannak rosszabb napok, mint mindenkinek. De Léna Boróka cserébe sokat alszik, szépen gyarapszik, sokat mosolyog és kedvesen sikkantgat és pillantgat kifelé az égkék Armadillo City babakocsijából, miközben megkezdjük a sétánk hetedik kilométerét a városban vagy a várakozási időnk negyvenedik percét a postán.

A körülöttünk lévők is észreveszik mindezt, ahogyan a gyereknevelést kezeljük és legtöbben a fiatalságunkra fogják a lazaságot és a nyugalmunkat. Biztos ebben is van valami. De szerintem ez nem a korunknak köszönhető – a kor ugyanis nem egy érdem, hanem egy állapot. Ha ez az utazás öt, tíz vagy tizenöt évvel később kopogtat az ajtónkon, ugyanígy igyekeznénk ezeket a jó tulajdonságokat megtartani – annyi a különbség, hogy hamarabb kezdtük el gyakorolni, mint a többség. Nekünk erre volt szükségünk. Igen, néznek rám furcsán. Sokszor hiszik Lénára, hogy a húgom és sokszor hiszik anyukámra, hogy Léna anyukája, de aki furcsán akar nézni a másikra, az mindig találni fog valamilyen indokot, ami kapcsán furcsán nézhet a másikra. Néha szükség van újratervezésre… De ez nem egyenlő azzal, hogy fel kell hagyni a régi életünkkel. Csupán türelem kell hozzá, jó szervezés és a megfelelő eszközök. Azt hiszem, hogy mi megtaláltuk őket.

 

 

Dodó