Anyukák kamerával a kézben

Miért akarunk minden pillanatot megörökíteni?

Végre elaludt. El sem hiszem. Most végre utolérhetem magam – alvásban, rendrakásban, írásban, válaszolásban.  Csak egy gyors pillantás a fotóim közé és már itt sem vagyok. Így kezdődik minden. Másfél órával később, amikor felébred, még mindig ott fekszem mellette és ezer évvel ezelőtt készült fotókat nézegetek – róla.

Egyszerűen nem létezik annyi pendrive, felhő, tárhely, amennyi elég lenne annak a megszámlálhatatlan mennyiségű fotónak és videónak, amit nap, mint nap készítek. Mondjuk, ha belegondolok, mindig is ilyen voltam – imádom megörökíteni a pillanatokat. Amióta anya lettem, ez a mánia a duplájára nőtt, de egy picit sem bánom.

Sokat gondolkozom rajta, hogy miért érezzük szükségét, hogy mindig mindent lefotózzunk, hogy egy lencsén keresztül lássuk a világot? A gyerekeink növögetését? Az utazásainkat, a kalandjainkat, az ebédünket, az aznapi arcunkat?

Természetesen, mint mindent, ezt is el lehet túlozni. Van olyan, hogy a pillanat megélése helyett megszámlálhatatlan képet készítünk egy eseményről, egy helyről, egy épületről, magunkról, aztán az a rengeteg emlék az elkészítésük után érintetlenül csücsül és várakozik a telefon memóriájában, hátha valamikor még rájuk pillantunk… A gondolatmenetem most nem erről szól.

Arra gondolok, amikor újra és újra visszarepülünk az időben, amikor végigpörgetjük napjaink legjobb pillanatait. Milyen szép volt az az autóút a tóhoz! Milyen finom volt az a reggeli! Milyen jól nézett ki aznap a hajam! És nem utolsó sorban: Istenem, milyen gyorsan felnőnek!

Talán azért nézegetem délután négykor és hajnal háromkor a régebbi fotókat a kis emberkéről, aki végre valahára szundizik mellettem, mert visszajelzésre vágyok. Mennyi mindenen túl vagyunk már és mennyi minden áll még előttünk! Az is lehet, hogy azért, hogy összegezem a napokat. Mit csináltunk jól, mit csináltunk rosszul, mit felejtettünk el, miket vittünk véghez – ez a mi vizuális listánk a tennivalóinkról. Vagy azért, mert teljesen el vagyok ájulva. Elképesztő, hogy igen, beszálltunk a játékba, beszálltunk a szülőségbe – és egész jól csináljuk.

De a legnagyobb kérdés, hogy egyáltalán miért készítek mindenről képet, amiről csak lehet. Mert nem írok naplót, nem írunk naplót. Ez a mi naplónk. Egy elkapott pillanatról visszakapjuk az akkori illatokat, hangokat, érzéseket, ízeket, fényeket, hangulatokat, mindent – minden visszatér, majd minden visszaballag a múlt egyik jól őrzött fiókjába. De a képek által bármikor fejest ugorhatunk abba a napba. Ez a mi időgépünk. Ez a sok fotó mind azt az elcsépelt, de igaz mondatot kiáltja, hogy „Senki nem mondta, hogy könnyű lesz – de az biztos, hogy megéri.”

Szóval ne sajnáld a tárhelyet! Ne sajnáld az időt! Ne szégyelld, hogy már megint a kezedben van a kamera, éld meg a pillanatot és fotózz! Csináld meg azt a képet, vedd fel azt a videót! Örökítsd meg a pillanatot, mert holnap ez már mind tegnap lesz!

Írta: Dodó

Gyereknapra hangolódva

Biztos sokan érzik azt, amit én – egy idő után egyik ünnep sem ugyanolyan már. Persze, ha karácsony, akkor mézeskalács és csillagszóró; ha húsvét, akkor locsolkodás és tojásfestés; ha szülinap, akkor torta és ajándékok… A hagyományok megmaradtak, de a kisgyermekes báj minden egyes évvel egy picit jobban és jobban elhomályosodik, ahogy az ember is idősödik és növöget.

Emlékszem kiskoromból az ünnepeket megelőző napokra. Emlékszem a sürgés-forgásra, a sütés-főzésre, az izgatottságra, a kiszámítható kiszámíthatatlanságra – tudtam, hogy mi fog történni, de mégsem. Gyerekként minden meglepetésként ért minket… még az is, amiről tudtuk, hogy milyen lesz. Mindennek úgy tudtunk örülni, mintha új lenne. Mennyire vártam az anyák napját, a gyereknapot, bárkinek a szülinapját, sőt, még a névnapok miatt is olyan izgatott tudtam lenni!

Természetesen felnőttként is várja az ember, mert kicsit színt hoznak a hétköznapokba – de már tudjuk, hogy ez is csak egy nap a sok közül. Másnap ugyanolyan hétköznap lesz, mint eddig.

Amint megtudtam, hogy babát várok, az egyik legszívesebben dédelgetett gondolatom az volt, hogy mostantól ezek a napok is fel fognak virágozni. Olyan színesek lesznek, mint régen voltak. Bár nem én leszek a kicsike, de valamilyen szinten megint gyerekké válhatunk egy gyerek mellett. Ugyanolyan izgatottsággal lehet várni a Mikulást, a Nyuszikát, a Jézuskát, kereshetjük a tojásokat, bontogathatjuk az ajándékokat, várhatjuk a locsolókat és ünnepelhetjük a gyerekkort.

Bár a gyereknapból annyi mindent nem fog még érteni, de már nagyon várom, hogy Lénával kialakíthassuk a saját kis ünnepi hagyományainkat ezen a napon is. Piknikezés, kirándulás, állatkert, felfedezés, filmnézés, sütögetés vagy bármi, ami nekünk való. Ezek a hagyományok még kialakításra várnak, de már az is elég, hogy törhetjük a fejünket azokon a szokásokon, amik a leginkább jellemzőek lesznek ránk, mint családra. Szerintem ez az egyik legizgalmasabb dolog, ami a gyerekneveléssel együtt jár, kéz a kézben.

Viszont ahogy a gyerek is egyre csak növögetni fog és idősödni az évek során, úgy a kisgyermekes báj szerencsére még nem fog minden egyes évvel picit jobban és jobban elhomályosodni, elkopni, sőt! Csak egyre színesebbek és színesebbek lesznek. Az idő múlásával egyre inkább meg fogja érteni ezeknek az ünnepeknek a történetét, értelmét, lényegét. Egyre inkább látni lehet majd rajta, ahogy az izgatottság és a várakozás, a kiszámíthatatlan kiszámíthatóság eltölti Őt az ünnepekkor, mint ahogy annak idején minket is.

Aztán egyszer felnőtté válik, és már azt hiszi, hogy a kisgyermekes bájat maga mögött kell hagynia. Majd a kis hagyományainkat, amiket magokként elszórtunk az emlékezetében, a saját családjában újra kivirágoztathatja.

És gyerekké válhat egy picit megint. Azt hiszem, ez az igazi lényege az ünnepeknek.

A hétvégi gyereknap szuper alkalom a hagyományok kialakítására, menjetek el együtt kirándulni, fagyizni, társasozzatok egy nagyot vagy lepjétek meg csöppségeteket egy kedves játékkal!

2+1 gyereknapi akciónk keretében, most 3 termék vásárlása esetén – babaruha és/vagy játék kategóriából választva – a legolcsóbbat ingyen adjuk!

 

Írta: Dodó

Kedves Anya! Most már értem.

Anyák napi gondolatok

Nincs olyan ember, aki ne fogadta volna már meg az életében, hogy ha szülővé válik egyszer, akkor ő bizony másképp fogja csinálni, mint a saját szülei. Ha nem is mindent, de valamit biztos. Jó, rendben, biztosan van olyan, aki nem gondolt soha ilyesmire, de szerintem hazudik. Egyszer csak lepottyan egy kis emberke a karjaidba és eltökéltebb leszel, mint valaha. Aztán fáradtabb, mint valaha. Ha az ember nem vágyik többre 4 óra egybefüggő alvásnál, akkor bizony elhalványulnak az elvek.

Kedves Anya! Most már értem.

Értem, hogy milyen nehéz mindig a legjobbnak lenni. Vagy legalábbis arra törekedni.
Nem érdekel senkit, hogy keveset aludtál, nem érdekel senkit, hogy sok a munkád, nem érdekel senkit semmi kifogás – ha kisétálsz a gyerekkel az utcára és ő ordítani kezd, bizony jönnek a megvető pillantások.

Nem lehet mindig a legjobbnak lenni, bármennyire is eltervezi az ember. Nem lehet mindig felkapni a gyereket, nem lehet mindig friss, csodás, egészséges ételt főzni és közben altatni, nem lehet mindig takarítani, nem lehet mindig tökéletes példát mutatni, nem lehet mindig türelmesnek lenni…és hát igen, nem lehet mindig visszatartani a sírást.

De értem azt is, hogy nem is ez a cél. Legalábbis egy idő után. És ha az ember elengedi, hogy mindenben TÖKÉLETESEN helytálljon, akkor lesz csak igazán jó szülő.

Amikor fogod az elvárásokat és bedobod a kukába, hirtelen szabadabb lesz minden. Mert az a kis emberke, aki rád lett bízva, mindent megérez. Minden rágörcsölést, minden izgulást… mindent. Próbálná megértetni veled, hogy ez a sok elvárás, ami belülről nyom és lök és nyomaszt, mindenkitől jön, csak pont tőle nem. Pont a kis lényből, akiért teszel mindent. Neki csak az kell, hogy szeresd és légy jelen. Hogy kommunikálj. Hogy vigaszt nyújts. Hogy határokat szabj. Hogy játssz. Hogy gondoskodj. Úgy, ahogy Tőled telik. Nem úgy, ahogy mások megszabnák. És kedves Anya – most már értem, hogy milyen nehéz erre rájönni és áthelyezni a gyakorlatba… de az a védőháló, amit kifeszítettél mögöttem, mindig meg fog tartani.

Már értem, hogy milyen nehéz levetkőzni a rossz szokásokat. Milyen nehéz mindig a felnőttnek lenni. Néha elfelejtem, hogy már nem diákjegyet kell vennem; hogy nem kell szülői felügyelet nekem; hogy felnőtt nélkül is utazhatok. Mert már én vagyok a felnőtt. Én vagyok az, akinek hamarosan egy copfos kislány kiabálni fogja 0-24-ben, hogy “ANYAAAA VEGYÉL FEEEL! ANYA, JÁTSZIIII! ANYA KAKAÓÓÓT!”. Pedig még emlékszem arra, hogy nemrég én voltam az a copfos kislány, aki nem engedte, hogy fésüljék, nem engedte, hogy elsétáljanak egy játszótér mellett anélkül, hogy legalább 40 percet ott töltsenek, és aki mindig az apukája nyakában akart lenni. És ettől a gondolattól eszméltem rá, hogy a szüleink ugyanolyanok, mint mi vagyunk.

Kedves Anya!

Értek mindent. Azt hiszem. Még nem vagyok olyan régóta ebben a „szakmában”, de a legfontosabbat az első perctől megéreztem: hogy soha nem fogsz tudni máshogy nézni a kis emberkédre, csak óriási szerelemmel. Akárhányszor húzza a hajad, akárhányszor rámolja szét a lakást, akárhányszor csapja rád az ajtót kiskamaszként, akárhányszor próbálja eljátszani a felnőttet.

Ez a szerelem ugyanolyan marad, mint a legelején.

 

Írta: Dodó

Fotók: Dodó

Apa szerepe és bevonása mindennapi teendőkbe

„Anya csak egy van” – tartja a mondás. De mi a helyzet az apával? Milyen szerepe van a várandósság időszakában, a baba születésénél és azt követően? Hogyan alakítható ki kettejük kapcsolata a napi teendőkbe való bevonással?

Természetesen nem megkérdőjelezhető az anyák szerepének elsődlegessége, és ha jobban belegondolok, érthető is, hogy a fenti mondás miért az édesanyát említi: a babák kapcsán ugyanis a legtöbb dolog valóban – legalábbis elsősorban – a kismamát érinti vagy róla szól. A várandósság időszakát tekintve ő az, aki elsőként tudja meg az örömhírt, aki a csöppséget kilenc hónapig a szíve alatt hordja, aki először érzi az apró karok és lábak kapálózását, aki orvosi vizsgálatokra jár, egészségesen táplálkozik, vitaminokat szed, kismamajóga órákat vesz, és sorolhatnám tovább. Később ő az, aki világra hozza a csecsemőt, aki táplálja, és – legalábbis az esetek döntő többségében – szintén ő az, aki korábbi munkáját és más elfoglaltságait éjjel-nappali „szolgálatra” cserélve főállású anyává válik, akár évekre.

A picik életében azonban nemcsak az édesanyák játszanak fontos szerepet, hanem az édesapák is, akik szerepe ugyan más szempontból, de hiszem, hogy az anyákéhoz hasonlóan kulcsfontosságú, egészen a babavárás időszakától kezdődően.

Apa szerepe a várandósság alatt

A várandósság alatti vizsgálatok, ultrahangok, a szülésfelkészítő- és más, a csemetével kapcsolatos tanfolyamok a szülőség első közös élményei lehetnek. Ezt az elvet képviseljük mi is, hiszen a Szülők leszünk eseményünkre a kismamák mellett szeretettel várjuk a kispapákat is! A babakocsi kiválasztásába és a babaszoba kialakításába is be lehet vonni az apákat: a stílus, a színek és a berendezés kiválasztása általában anyai elfoglaltság, a kivitelezésben, bútorok összeszerelésében viszont jól jön apa erős keze és szakértelme, de ami még fontosabb, hogy így ő is részese a készülődésnek!

Apás szülés és a baba mindennapjai

A várandósság időszakát követően az első és legfontosabb pillanat a baba születése. Szerencsére ma már a legtöbb kórházban lehetőség van rá, hogy az apa is végig jelen lehessen. Sőt, a pár perce született kis jövevényt ő is a karjaiba veheti, ami nemcsak neki, hanem a kisbabának is meghatározó élmény. A kórházból való hazamenetelt követően újabb feladatok várnak a szülőkre: a pici etetése, fürdetése, öltöztetése, és így tovább. E teendők többségét az otthon maradó anyuka végzi, de fontos odafigyelni rá, hogy az édesapa is bekapcsolódhasson. Természetesen jó, ha segít a pelenkázásban, de a munkájától, napi időbeosztásától függően érdemes kialakítani, hogy valamelyik olyan napi teendőben is aktívan részt vehessen, ami a baba számára is külön program. Ilyen például az esti fürdetés, ami a legtöbb apróságnak a nap fénypontja. Akár az ehhez szükséges holmik kiválasztása is rábízható a kispapára!

Persze, ahogy mondani szokták, ahány ház, annyi szokás, vagyis családonként eltérhet a szülői feladatok megosztása. Abban azonban szerintem nincs vita, hogy apa is csak egy van, és az anya mellett ő a másik főszereplő a kisbaba életében.

Írta: Zsófi

Képek: Mamas & Papas

Fiatalon anyává válni

Melyik klisével kezdjem? Lássuk csak. Mindig is anya akartam lenni. Mindig is fiatalon akartam szülni. A szülés olyan, mint egy nyíló virág. Anyának lenni egy csodálatos utazás. Minél fiatalabban szülsz, annál jobban bírod. És ezek közül van, amelyik igaz is.

Fiatalon anyává válni, vagy mégsem?

Mindig is fiatalon akartam anyává válni. Hétfőnként. Aztán kedden nem. Aztán szerdán elbizonytalanodtam, majd csütörtökön megint. Úgy változott a véleményem, mint az időjárás. És ez szerintem így is van rendjén. Milyen unalmas lenne az élet, ha minden nap ugyanazt gondolnánk!

Aztán – mivel az élet nem unalmas és Istennek csodálatos humor- és időérzéke van – pont akkor lettem terhes, amikor huzamosabb ideje gondoltam azt, hogy a gyerekvállalás ráér. Pont 1 héttel korábban lettem 22 éves. Nem volt sok tervünk, de ami volt, ahhoz tartani akartuk magunkat. Nem volt tökéletes az időzítés, de sosem az. Így hát ez a néhány terv egy, illetve kettő csíkkal át is lett húzva és kezdődhetett az újratervezés.

Sokan néztek ránk furcsán. Én nem néztem magunkra furcsán. A családunkban mindenki a húszas évei elején vállalt gyereket – bár ez nem meglepő, tekintve, hogy generációnként tolódik el a „korhatár” 5-10 évvel. Manapság egy 22 éves foglalkozzon a tanulással, a karrierjével, a bulizással, az ismerkedéssel, az útkereséssel. Csak arra nem gondol senki, hogy mi van, ha valakinek ez az útja? Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem izgultam. Bár kifelé mindig megpróbálja az ember a nyugalmat sugározni és Buddhának eladni magát (idővel a hasam is tartotta magát ehhez a szerephez), mindenki tudja, hogy a jéghegy legnagyobb része a felszín alatt van. Izgultam. Mi ketten világjárók vagyunk. Autóba beülős, órákig kocsikázós, kilométereket sétálós, felfedezős, spontán emberek. Kicsit gyászoltam azt az életmódot, ami a teherbeesés előtt volt ránk jellemző. Várandósságom alatt is próbáltam egy átlagos, húszas éveiben járó fiatalként viselkedni: iskolába jártam, vezetni tanultam (38 hetes terhesen meg is buktattak), házi feladatokat csináltam, vizsgafilmet forgattam, dolgoztam, ötleteltem, rohangáltam a fővárosban, vonatoztam, buszoztam és tinifilmes problémákon törtem az agyam – a jelszavam az volt, hogy „Mindent most és mindent rögtön!”. Igyekeztem elhitetni magammal, hogy nem fog megváltozni semmi. És bár mélyen belül tudtam, hogy minden meg fog változni, végül rá kellett jönnöm, hogy tévedtem. Autóba ülős, órákig kocsikázós, kilométereket sétálós, felfedezős, spontán emberek vagyunk most is. Csak már hárman. És egy kicsit több szervezéssel.

Egy csapat vagyunk, családdá váltunk

Már több mint 7 hónapja, hogy Léna a csapatunk tagja lett és jobb csapattársat kívánni sem tudna magának az ember. Nem szeretnék olyan kijelentésekkel dobálózni, miszerint aki fiatalon alapít családot, annak több energiája és türelme lesz a gyerekneveléshez. Ahány ember, annyi életmód és viselkedés. Nálam 20 évvel idősebbek is lehetnek ugyanolyan nyugodt szülők, mint mi vagyunk, és velem egykorúak lehetnek a teljes ellentéteim. Magamból kiindulva tudok csak véleményt formálni – és azt kell, hogy mondjam, hogy fiatalon anyává válni a legjobb ötlet volt, amivel Isten humor- és időérzéke elő tudott rukkolni.

Ismerem magam. Türelmetlen ember voltam. Állandó problémáim voltak az időbeosztással, a lelassítással, a hirtelenharagommal. Egy gyerek pedig a legjobb gyógyszer és a legjobb terapeuta hasonló gondokra, mert csak egy opciód van: elhagyod ezeket a rossz szokásokat és kész. Egyszerűen nem engedhettem meg magamnak, hogy ezeket a tulajdonságaimat fenntartsam, ha nem szeretném Lénán viszontlátni, így hát magam mögött kellett hagynom őket. Csak azt viheted magaddal, ami előrébb viszi a család összes tagját. Mi a nyugalmat, a kommunikációt és a csapatmunkát visszük tovább, mint fő alkotóelemünk és Léna mindezt meghálálja. Nem görcsölünk rá semmire, nem kapunk össze indokolatlan dolgokon, nem sürgetjük egymást, nem tartjuk magunkban a tüskéket… Legalábbis igyekszünk. Vannak rosszabb napok, mint mindenkinek. De Léna Boróka cserébe sokat alszik, szépen gyarapszik, sokat mosolyog és kedvesen sikkantgat és pillantgat kifelé az égkék Armadillo City babakocsijából, miközben megkezdjük a sétánk hetedik kilométerét a városban vagy a várakozási időnk negyvenedik percét a postán.

A körülöttünk lévők is észreveszik mindezt, ahogyan a gyereknevelést kezeljük és legtöbben a fiatalságunkra fogják a lazaságot és a nyugalmunkat. Biztos ebben is van valami. De szerintem ez nem a korunknak köszönhető – a kor ugyanis nem egy érdem, hanem egy állapot. Ha ez az utazás öt, tíz vagy tizenöt évvel később kopogtat az ajtónkon, ugyanígy igyekeznénk ezeket a jó tulajdonságokat megtartani – annyi a különbség, hogy hamarabb kezdtük el gyakorolni, mint a többség. Nekünk erre volt szükségünk. Igen, néznek rám furcsán. Sokszor hiszik Lénára, hogy a húgom és sokszor hiszik anyukámra, hogy Léna anyukája, de aki furcsán akar nézni a másikra, az mindig találni fog valamilyen indokot, ami kapcsán furcsán nézhet a másikra. Néha szükség van újratervezésre… De ez nem egyenlő azzal, hogy fel kell hagyni a régi életünkkel. Csupán türelem kell hozzá, jó szervezés és a megfelelő eszközök. Azt hiszem, hogy mi megtaláltuk őket.

 

 

Dodó

Gondolatok az anyaságról és az apaságról, Kulcsár Edina és Csuti érzései

Kulcsár Edina az anyaságról

Mindig is imádtam a kalandokat, azokon belül is leginkább a kihívásokat. Amikor egy-egy ilyenben részem volt, majd vége lett, szomorú voltam, hogy nincs tovább, így mindig valami új után áhítoztam. Akkor még nem tudtam, illetve nem gondoltam bele, hogy létezik olyan kaland, ami örök életem végéig elkísér, ráadásul tele van kihívásokkal is. Olyan érdekes ez, hiszen azt gondolom elég sokan keresik a helyüket az életben és keresik azokat a dolgokat, amik boldoggá teszik őket. Évekig hajtjuk magunkat, hogy találjunk valami életcélt, miközben a megoldás mindvégig bennünk van, illetve belőlünk lesz. Ez pedig nem más, mint egy gyermek. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy kell egy megfelelő apuka jelölt, ami szerencsére nekem összejött, ráadásul nem is akármilyen.

Ettől függetlenül szeretném elmesélni, hogy mi lett volna abban az esetben, ha nem találom meg a megfelelő társat. A történet ott kezdődik, hogy elég korán realizálódott bennem, hogy fiatalon szeretnék anyuka lenni. Ez valószínűleg annak köszönhető, hogy Édesanyám 18 évesen szült engem és igazán kivételes a kapcsolatunk egymással. Arról álmodoztam, hogy ha egyszer gyermekem lesz, akkor pontosan ilyen kapcsolatot tudjak kialakítani vele, mint amilyet Anyukám kialakított velem. Köztudott, hogy apuka nélkül nőttem fel és helyettese sem volt az életemben, de szerencsére én ebből semmit nem tapasztaltam, mert elmagyarázta nekem Anyukám és a Mamám, hogy ez miért alakult így, én pedig ezt elfogadtam. Pontosan emiatt, amikor már kezdett bennem körvonalazódni, hogy nem a gólya, illetve a Jézuska hozza a babákat, elhatároztam, hogy Anyukám nyomdokaiba lépek és amilyen hamar csak lehet kisbabát szeretnék. Körülbelül 10 éves koromtól számoltam visszafele az éveket. Csak azzal nem számoltam, hogy ehhez én egyedül nem vagyok elég, ráadásul 18 éves koromban még minden erőmmel azon voltam, hogy segítsem a családomat anyagilag, így a tervemet sem tudtam megvalósítani.

Hogy milyen tervemet? Eddig erről csak kevés embernek meséltem, de leírom. Azt gondoltam, hogy ha Anyukámnak sikerült szinte gyerekként felnevelnie egyedül, akkor nekem miért ne menne ugyanez. Ha záros határidőn belül nem jött volna egy ilyen ritka és kivételes ember az életembe mint Csuti, akkor rászántam volna magam a gyermekvállalásra egyedül is, hiszen már jó ideje lehetőség van a beültetésre is. 30 éves koromig bezárólag adtam magamnak lehetőséget. Ezt csak azért írtam le, hogy ezzel is szemléltessem, mennyire fontos számomra a család és, hogy milyen régóta is készülök arra, amit 7-8 héttel ezelőtt átéltem. 27 évesen természetes úton megélhettem, hogy édesanyává válljak, és ez minden várakozásomat felülmúlta.

Nagyon nehéz szavakat találni arra, hogy milyen érzések alakultak ki bennem, mert még most is hihetetlen ha a kiságyba nézek, hogy ott fekszik egy gyönyörű gyermek, akit a szerelmünk gyümölcseként a szívem alatt hordtam 9 hónapon át. Ahogy megszületett a kisfiunk Medox, rögtön jött a kérdés másoktól, amire egyébként számítottam, csak nem 1-2 héttel az ő születése után, hogy ,,mikor szeretnénk a másodikat?” Az az igazság, hogy ahogy telnek múlnak a napok, a kettőnk között lévő kötelék egyre erősebb és már most is azt érzem, hogy nem fér el a szívemben ez a rengeteg szeretet amit érzek a családom iránt. Pontosan azért próbálom erősnek mutatni magamat a mindennapi életben, mert valójában nagyon hamar elérzékenyülök ha a Mamámról az Anyukámról, a Férjemről vagy (most már) a fiamról van szó.

Tulajdonképpen nem fordult még elő olyan nap az életemben, amikor ne sírtam volna, mert minden nap hálát adok, hogy ők vannak, ilyenkor pedig pillanatok alatt könnyek tömkelege gyűlik össze a szemeben, amiket hamar fel kell itatnom, mert nem szeretném, hogy bárki meglássa. Úgysem hinnék el, hogy csak azért sírok, mert mennyire szeretem őket… és ha belegondolok valahol abszurd is, de tényleg ez az igazság. Visszatérve a második gyermekre, nem tudom, hogy hol férne el a szívemben, még egy olyan személy, akiért az életemet adnám, bár biztosan képes lennék feldolgozni azt a szeretet sokkot is, hiszen ahogy szokták mondani, sok jó ember, kis helyen is elfér, bár az én szívem hatalmas.

Anyukának lenni leírhatatlan boldogság, de egy kis félelemmel is jár, amit nem szívesen vallok be. Nem másnak, hanem magamnak szeretnék megfelelni és a családomnak. Azt szeretném ha a kisfiam egy nagyon boldog családban nőne fel, ami miatt megint csak nyomást érzek magamon, hiszen nem elég, hogy jó anyuka legyek, hogy a munkában is maximálisan helytálljak, de az egyik leglényegesebb dolog, hogy jó feleség is legyek. Ahhoz, hogy a kisfiam boldog és kiegyensúlyozott legyen, muszáj fenntartanunk Csutival az egymás iránt érzett szerelmünket, hiszen egy kisgyerek megérzi, ha valami nincs rendben a szülei között, ami szerintem nagy mértékben kihatással lehet az ő személyiségére.

Persze muszáj leírnom, hogy ezt nem másoktól hallottam vagy olvastam valahol, hanem ez az én saját szubjektív meglátásom. Az eddigi életem alatt mindig csak a saját magam feje után mentem és habár egyértelmű, hogy párszor megütöttem a bokámat, csalódtam vagy rossz döntést hoztam pár dolog kapcsán, szeretem a múltamat a nehézségekkel együtt, mert sokat tanultam és ezeknek köszönhetően, lelkileg teljesen stabilnak érzem magam ahhoz, hogy a fentebbi álmaimat, ami a családdal kapcsolatos megvalósítsam. Anyának lenni a legcsodálatosabb dolog, amit valaha éreztem. Hihetetlen az a tisztaság és a mindent átható csoda amit látok a kisfiam szemében, amikor ránézek, a mosolyáról pedig ne is beszéljünk.

Sok mindennel találkozik az ember életében. Értékes dolgokat szeretnének vásárolni azon a pénzen amiért megdolgoztak pedig a legértékesebb dolog amit valaha egy ember a kezében tarthat az a gyermeke, legalábbis én ezt tapasztaltam. Mindig hálás leszek, a férjemnek azért, hogy valóra váltotta a legnagyobb vágyamat, hogy anyuka lehessek. Az anyaság érzést szerintem lehetetlen leírni, így átadom a klaviatúrát Csutinak, hátha ő meg tudja fogalmazni az érzéseit, amit az apaságnak köszönhetően érez. Edina

Gondolatok az apaságról Csutitól

Apának lenni fantasztikus érzés, próbálok nem kliséket használni és megtalálni a megfelelő szavakat de nehéz lesz, mert ez szavakban nehezen kifejezhető. Mindig is arra vágytam, hogy egyszer, ha felnövök nagy szeretetben élhessek a családommal. Már Edina várandóssága alatt is igyekeztem a legjobb társ lenni és mindenben a segítségre lenni a feleségemnek, de persze azért ez nem ment egyik pillanatról a másikra. Büszke vagyok rá, hogy mindenből kivettem a részem és “könnyebbé” tettem életünk eddigi legszebb és egyben leghosszabb időszakát. Próbáltunk a legjobban felkészülni Medox érkezésére, még ,,Szülők leszünk” eseményen is jártunk, amit csak ajánlani tudunk.

Most belegondolva nagyon gyorsan elment ez az időszak és egyszer csak rajtam aludt Medox. Nagyon megható percek voltak ezek és soha nem fogom elfelejteni ezt az érzést. Mindig is szerettem tanulni, de a gyereknevelés talán az eddigi legjobb lecke amit kaptam.

Nagyon élvezem látni, hogy napról napra fejlődik a fiunk, ráadásul Edinával mi is egyre többet tanulunk a másiktól és a másikról, ami egy gyermek nélkül esélytelen lett volna. Habár még nagyon az elején vagyunk életünk kalandjának, nagyon várom az elkövetkezendő időszakokat. Például az első 7 hét után már el is mondhatom magamról, hogy majdnem tökéletesen pelenkázok. Persze ahhoz, hogy ezzel büszkélkedhessek, többször át kellett esnem enyhe túlzással pár sterilizáláson, hiszen le lettem kakkantva és pisilve, mint bárki a világon,  de ma már mosolyogva írok erről, viszont azon a hajnalon amikor először éreztem gyermekem meleg szeretetét…hát mit is mondjak…

Sokan kérdezik tőlem, hogy mennyire voltam kész a gyermekem érkezésére, amire mindig azt válaszolom, hogy egy férfi, egy leendő apa akkor áll készen, ha a szerelme, felesége készen van rá. Rengeteg odafigyelés illetve türelem kell (ennek én azért híján vagyok), és persze lemondással is jár, de minden perce megéri, hiszen apának lenni felelősség, családot alapítani pedig a világ legszebb dolga! Csuti

Praktikus tippek babás utazáshoz

Kétségtelen, hogy egy baba sok áldozattal jár, de kompromisszumokkal a helyzet jól kezelhető. Ahhoz, hogy később ne a babára vetítsük ki a lemondások miatti frusztrációinkat fontos, hogy olyan életet alakítsunk ki magunk körül, amelyben mindannyian jól érezzük magunkat, és később nem okolhatjuk egymást azért, mert esetleg lemaradtunk valamiről, ami fontos lett volna nekünk. Az utazás erre az egyik legjobb példa. Egyértelmű, hogy egy pici babának az otthoni megszokott környezet és a jól bevált rendszer jelentik a biztonságot. Neki annyira nem élmény egy utazás, ahol kizökkentik az ő kis világából. Bár az is igaz persze, hogy egy babának mindemellett a fő biztonságot mégis az jelenti, ha a szüleivel lehet. Egyszóval az utazni szerető szülőknek nem érdemes feladniuk ezt a vágyukat, csak azért mert kisbabájuk született, hiszen egy közös vakáció is felfogható úgy, mint egy újabb lecke az összeszokáshoz, csupán csak néhány praktikus dologra jó odafigyelni.

Pakoljunk és szervezzünk ésszerűen

Ilyenkor lesz csak igazán nagy kincs egy kicsire összecsukható babakocsi, hiszen a legnagyobb helyet általában ez foglalja el a csomagtartóban. Ha pedig a babakocsinak már megvan a helye, akkor a többi hozzávaló már abszolút kezelhető, maximum csak némi előzetes tervezést igényel. Ha nem olyan szállást találunk, ahol adnak a babának kiságyat is, akkor érdemes készülnünk egy praktikus utazóággyal.  A kisbaba fürdetését pedig nagyon megkönnyítheti egy összecsukható babakád, ami ráadásul még nem is foglal nagy helyet. Érdemes összeállítani egy utazó gyógyszeres dobozt is, amit aztán csak felkaphat a család, ha indul valahova. A gyógyszerek mellett pedig elhelyezhetünk benne olyan hasznos eszközöket is, mint például az orrszívó szipka, amire bármikor szükség lehet.

Utazzunk kényelmesen

A hosszabb utazások egyik legnagyobb titka a nem csupán biztonságos, de kényelmes autósülés. Az autósülés kiválasztására érdemes időt és energiát szentelni, mert egy kényelmetlen ülés megkeserítheti mindannyiunk utazását.

Maradjunk a megszokott ízeknél

Egy kizárólagosan anyatejes kisbaba bizony jelentősen megkönnyítheti a dolgunkat, hiszen neki maximum csak egy előkével készülnünk.  Hozzátáplálás esetén pedig érdemes arra törekedni, hogy a baba az utazás alkalmával is a jól bevált ízeket kapja. Nem azért mintha nem lehetne bárhol bébiételeket kapni, csak talán a közös kiruccanásunkat jobb nem kísérletezéssel tölteni. Az otthon előkészített ételeket pedig kényelmesen tárolhatjuk a kifejezetten erre szolgáló ételtárolókban.

Vigyünk magunkkal valami „otthonit”

Az utazásoknál az egyik fő irányelv, hogy „csempésszünk be mindig valami otthonit” a babának. Így nem érzi annyira idegennek a helyzetet, és jobban tud alkalmazkodni a megváltozott környezethez is. Legyen kéznél a kedvenc alvóka.  Már az utazásnál, a kiságyba tegyünk bele néhány megszokott játékot vagy takarót, és tartsuk meg nagyjából a megszokott szertartásokat, még ha picit módosított verzióban is.

Tippek a szobatisztasághoz!

Szerintem a gyereknevelés nagy része nem más, mint próbálkozás. Kísérletezünk, találgatunk, tesztelünk és a végén vagy bejön vagy nem. Ráadásul minden gyerkőc más és más, szóval még annál a módszernél sem garantált a siker, ami esetleg a családban korábban már bevált. A szobatisztaságra szoktatás is egy kiváló példa erre, így nehezen is lehetne tanácsokat osztogatni, én sem erre vállalkozom most, inkább csak megosztanám, hogy nálunk milyen tippek, trükkök jöttek be, hátha azok másoknál is esetleg működőképesek lehetnek.

Módszerek

A szakirodalmat böngészve több módszerre is bukkanhat az ember, ám ha jobban mögé nézünk a dolgoknak, akkor szerintem alapvetően két bilizési irányzat létezik. Az egyik módszer szerint mi vezetjük rá, tanítjuk meg a gyerkőcöt, a másik szerint pedig hagyjuk, hogy a saját tempójában haladjon, és ő érezzen rá a feladatra, vagyis vagy elősegítjük vagy kivárjuk a dolgokat.  Én mindkét utat megpróbáltam Áronnal, és nálunk a második bizonyult sikeresebbnek, de hát nem szabad elfelejteni, hogy minden gyerkőc különböző.

Tanítjuk

A korábbiakban már írtam arról, hogy sok népcsoportnál teljesen bevett szokás, hogy már szinte a pici születését követően rögtön elkezdik a szobatisztaságra nevelést. A szülők ezekben a kultúrákban próbálják kifigyelni, hogy mikor és milyen rendszerességgel végzi a dolgát a baba. Megtanulják evvel együtt a jeleket is értelmezni, amelyekkel a baba kommunikálja, hogy most éppen milyen végtermék is érkezik. Ha jobban belegondolunk, igazából logikus, hogy ha az éhséget, vagy az álmosságot is ki lehet olvasni a pici testbeszédéből, akkor a hasi folyamatokat miért is ne lehetne. Persze ezekben a kultúrákban a korai szobatisztaságra nevelésnek sokszor praktikus vagy inkább takarékossági okai vannak. A mi nyugati civilizációinkban viszont mennyivel egyszerűbb inkább biztosra menni egy pelussal, bár így kétségtelenül nem is nagyon vesszük észre a baba jelzéseit. Pedig egy idő után állítólag az intuíció is segít, hogy ráérezzen az Anyuka, hogy mikor kell résen lenni a bilivel. Lényegében a szüleink is valami hasonló indíttatás alapján helyeztek bennünket sokszor még csak pár hónapos korunkban evés után vagy fürdés előtt a bilire, hiszen a gyerekek nagyrészénél ez a feltételes-szerű reflex ilyenkor állítólag még jól kiépíthető. Bevallom Anyukám javaslatára én is megpróbálkoztam evvel Áronnál. Kihasználva a jó meleg nyári időjárást, amikor az idő nagy részét úgyis a szabadban töltöttük, igazából kockázat nélkül próbálkozhattam. Nyár végére többé-kevésbé működött is a dolog, és egészen büszke voltam rá. Sőt ezen felbuzdulva gondoltam, hogy szeptemberben is már pelenka nélkül kezdhetjük a bölcsődét. Csak éppen arról feledkeztem el, hogy ez a feltételes-szerű reflex csak otthoni körülmények között működött igazán, a bölcsiben, ahol teljesen más volt a környezet, például bili helyett kis WC volt, már korántsem ment olyan flottul a dolog.

Pelenkázó komód

Persze ezzel nem is lett volna baj, mert a bölcsis nevelők tényleg sokat segítettek a tanulásban, de hát a dolgoknak van egy lelki oldala is, amit megint csak nem szabad figyelmen kívül hagyni, különösen ebben az életszakaszban. A pozitív megerősítés jegyében azt mondtam Áronnak, hogy ha ügyesen pisil és kakil a kis WC-be a bölcsiben, akkor valami aprósággal mindig megjutalmazom. Pár napig ez jól is működött, aztán egyik nap azt tűztük célul, hogy ha ma is ügyes lesz, akkor délután elmegyünk a bevásárlóközpontba, és beülhet a 100 forintossal működő repülőbe. Amikor mentem érte a bölcsibe, az ovónéni meghatottan mesélte, hogy a kisfiam napközben az udvaron egyszer csak eltűnt, és már éppen kezdtek volna aggódni, amikor megtalálták a kerti házikó sarkába kuporodva egy kis balesettel a nadrágban. Láthatóan nagyon rosszul érezte magát szegénykém, és amikor érte mentem akkor sírva szaladt a karjaimba, hogy „Anyuka bepisiltem véletlen, de azért mehetünk a repülőbe”? Persze elmentünk azért, de ez a sikertelenség az én kisfiamat annyira megviselte, hogy a biliről és a WC-ről egy jó darabig hallani sem akart. Szóval azt megtanultam, hogy Áronnál erőltetni semmit sem szabad, még szelíden sem.

Kivárjuk

Bár alapszabály, hogy a gyerekeket nem érdemes összehasonlítani, a gyakorlatban azért ez mégis elég nehezen kivitelezhető. Az emberben ott bujkál a kisördög, hogy ha a másik gyerkőc 2 évesen már teljesen szobatiszta, akkor az enyém miért nem? Vajon mit csinálhattam rosszul? Sokat tépelődtem ezen én is, aztán meggyőztem magam, hogy hagyom, hogy Áron tempójában alakuljanak a dologok, és végül nem bántam meg. Kis lépésekben kezdtük újra az ismerkedést a bilivel, és próbáltam semmit sem erőltetni. Először csak a fürdés előtti pisit próbáltuk beiktatni a napi rutinba, amit nagyban elősegített egy pihe-puha nyuszis WC szűkítő, aztán mikor ez már egész jól ment, akkor bölcsi után itthon már egyből levettük a pelenkát és elkezdtük szokni a nagyfiús életet. Hamar rájött Áron, hogy pelcsi nélkül sokkal könnyebben tud mozogni, szaladgálni, ugrálni, ami nála azt hiszem elég sokat vetett a latba. A sokszori noszogatás vagy kérdezgetés Áronnál soha nem jött be, sőt úgy láttam, hogy kimondottan idegesíti, úgyhogy erőt vettem magamon, és próbáltam 5 percenként nem megkérdezni, hogy „kell pisilni”?

Pelenkázó táska

Helyette a fürdőszobában találtunk egy tuti jó helyet az extrán kényelmes Mamas&Papas-os bilinek, és amikor ő a szükségét érezte, akkor teljesen nagyfiúsan, önállóan elment elintézni a dolgát. Persze nem mondom, hogy így nem voltak azért balesetek, vagy nem kellett időként besegíteni, de ez az önállóság Áront olyan nagy büszkeséggel töltötte el, hogy innentől rohamtempóban haladtak a dolgok, legalább is a pisi terén. A nagyobb munka már nagyobb kihívással is járt. A fő problémát az okozta, hogy a kisfiam a nagy dolgot már egy jó ideje elbújva intézte. Bár mindig bejelentette előre, hogy most mi következik, de aztán keresett magának egy nyugodt zugot a lakásban és ott intézte el a dolgát a pelenkába. A problémák ott kezdődtek, amikor már nem volt rajta pelcsi. Mit is mondjak, bizony előfordultak balesetek, és elég sokat is kellett mosni, fürdetni ebben az időben, viszont a jó hír, hogy ez sem tartott tovább 2 hétnél.  Az áttörést az hiszem a szégyenérzet és egy kis pozitív megerősítés hozta meg. Egy alkalommal ugyanis a kerti búvóhely mégsem sikerült annyira jól, mert a szomszéd éppen meglátta a történéseket, amitől Áron láthatóan elég rosszul érezte magát. Onnantól ő maga jelentette be, hogy most megy a bilire és ott fogja elintézni a nagy dolgát. Látszott, hogy azért az új testhelyzet (mert a pelenkával nem feltétlenül kellett leülni) neki is kicsit furcsa, de megbeszéltük, hogy ha legalább egyszer sikerül, akkor megkapja a hőn áhított Transformers robotot, és el is kezdtük számolást. Ez a módszer annyira jól bevált, hogy azután szinte soha nem fordult elő baleset. Éjszakára még egy jó ideig adtam rá pelust, egészen addig amíg ő magától egyik este azt nem mondta, hogy „Anyuka, már nagyfiú vagyok, nem kell a pelcsi”, és úgy is lett.

Áron egy igazi szuperhős

Számomra ismét bebizonyosodott: a gyereknevelés egyik legfontosabb aranyszabálya, hogy mennyire fontos ismernünk a saját gyermekünket. Bár rohanó életünkben ez sokszor óriási kihívás, de a gyerkőcre szentelt idő és osztatlan figyelem mindig megtérül.

A szobatisztaság kultúrája

Mi amolyan utazós család vagyunk. Szeretünk ismeretlen helyeken kalandozni, más kultúrákat megismerni és ettől a vágyunktól az sem riasztott el bennünket, amikor bővült a család. Sőt Áronnal együtt tágult a látóterünk is. Olyan új dolgokra lettünk figyelmesek, amelyeken korábban, magányos utazásaink alkalmával talán simán átsiklottunk volna. Így amikor a szobatisztaság kihívásával szembesültünk mi is, akkor egyszeriben érdekessé vált számunkra látni, hogy más kultúrákban vajon, hogyan is birkóznak meg evvel a problémával. Utazásaink alkalmával így elkezdtük jobban fürkészni a helyi praktikákat, és picit utána is olvastam a dolgoknak. Közben pedig olyan érdekes történetekre bukkantam, mint például, hogy japán felnőttek is használnak pelenkát, hogy így időt spóroljanak meg a munkahelyükön, vagy hogy egész sok angol iskolásnál probléma még 5-6 évesen is a pelus az iskolában. Aztán szépen lassan rájöttem arra, hogy ami más kultúrákban természetes, abból a nyugati világban mozgalom nőhet ki, és pontosan így van ez a pelenka mentes gyerekneveléssel is.

Pelenkával vagy anélkül

Aki Európában vagy Észak-Amerikában nevelkedett, ahol az eldobható pelenka az elsősorban elterjedt megoldás azoknak általában nem természetes a pelus nélküli lét. Más kultúrákban viszont még a pelenka gondolatáig sem jutnak el a szülők. Jobban meggondolva, tulajdonképpen miért is szoktatnák rá a gyerekeket arra, hogy koszos pelusban ücsörögjenek, mikor sokkal jobb lehet tiszta és száraz popsival. A szülők ezekben a kultúrákban megpróbálják kifigyelni, hogy milyen rendszerességgel és mikor végzi a dolgát a pici, emellett megtanulják a jeleket is, amelyekkel a baba kommunikálja, hogy most éppen pisi vagy kaki érkezik. Tulajdonképpen logikus, hogy ahogy az éhséget, vagy az álmosságot is ki lehet olvasni a testbeszédből, úgy a hasi folyamatoknak is vannak jeleik. De hát, ha a pelussal mindig a biztosra megy az ember akkor, nem kell ezekre figyelni, így nem is vesszük észre őket soha. Pedig vannak ilyenek is (bár gyereke válogatja): nyugtalanság, forgolódás, mormogás/hangadás, abbahagyja a tevékenységet a kicsi, homlok ráncol, felébred stb. Egy idő után az intuíció is segít, hogy ráérezzen a gyermek gondozója, mikor kell résen lenni a bilivel vagy a kisgyereket guggoló pozícióban WC fölé tartani. Aztán amikor sikerül az időzítés és a gyerekkel jókor a jó helyen lenni, a pisiléskor vagy a kakiláskor „sss” vagy „ssz” hangot ad ki a szülő. Később aztán a gyerek a testtartásból és a hangokból már tudni fogja, hogy alkalma van üríteni.

Ennyit az elméletről elnagyolt lépésekben. A sikerhez aztán már „csak” rengeteg türelemre, időre és kitartásra van szükség. És pont erről híres a nyugati világ, hogy mindezzel rendelkezik. 🙂 Nézzük meg hát, hogy a fenti taktikát részben vagy egészben alkalmazó kultúrákban hogyan lesznek szobatiszták a gyerekek!

Kína

Egyik első meghökkentő élményem egy kínai utazás alkalmával, egy modern nagyváros forgalmas parkjában meztelen popsival szaladgáló totyogós kis emberke volt. A kínai gyerekek ugyanis, mint megtudtam nagyon kevés alkalommal hordanak pelenkát, helyette viszont nyilvános helyen sok gyerek úgynevezett kaidangku-t visel, azaz egy alul nyitott rugdalózó szerű nadrágot, ami lehetővé teszi, hogy bármikor, bárhol elvégezzék a dolgukat. A kínai szülők lényegében már közvetlen a baba születése után próbálkoznak avval, hogy kifigyelve a baba szokásait, őt a WC fölé tartsák, ha a szükség úgy kívánja.

India

Bár én magam Indiában sajnos még voltam, de egy Sri Lankán töltött vakáció alkalmával hallottam az ottani idegenvezetőtől, hogy ha egy kevésbé bevállalós átlag európai ember, egy könnyebben emészthető Dél-Ázsiai élményre vágyik akkor utazzon először Sri Lankára. Nagyjából ezt a kulturális különbséget érzékeltem én is, amikor ott jártam, hiszen míg Sri Lankán azért láttam néhány pelenkás babát, addig Indiában állítólag lényegében nincs kultúrája az eldobható pelenkának. Persze ez azért érthető is, hiszen a klíma nagyon meleg és párás. Így az ország több mint egymilliárd lakosának komoly csatornázási és környezeti gondokat jelentene, ha a sok ember egyszer csak átállna az eldobható pelenkára.

Pelenkázó táska

Afrika

Én ugyan Afrikának csak a fejlettebb vidékein jártam, de ott is nagyon érdekes tapasztalatok értek és sok különös történetet hallottam a témában. Azt én magam is láttam, hogy az Anyukákra kötözött pici babákon nem, hogy pelenka, de ruha sem nagyon volt, de azt is hallottam, hogy állítólag a kelet-afrikai Digo törzs tagjai már újszülött kortól tisztaságra szoktatják a gyerekeket. Mivel az anyukák és a babák sokáig állandó fizikai kontaktusban vannak, az anyukák egy idő után pontosan tudják és érzik, mikor jön a szükség a babákra. Ekkor eltolják testüktől a gyermeküket és susogó hangot adnak, míg ő a dolgát végzi. Ha pedig megtörtént a produkció, akkor a baba szeretgetést, ennivalót és dicséretet kap. Így szokja meg, hogy a susogó hangra végezze el a dolgát. Ezért ezek a gyerekek sokszor már fél éves korukra lényegében szobatiszták lesznek. Azt is hallottam, hogy állítólag például Kenyában nem tulajdonítanak nagy jelentőséget annak, ha bekakil, vagy bepisil a baba, vagy ha esetleg a végtermék a ruhán vagy a földön landol. Sőt némely afrikai törzseknél az anyuka a lába szárába törli a baba popsiját és azt takarítja le levelekkel vagy fűcsomóval. Vagyis a végtermék eltűntetését sok helyen egy teljesen természetes szülői feladatként kezelik.

Pelenkázó matrac

Közel-Kelet

A szakirodalom böngészése közben bukkantam egy cikkre, amelyben arról írtak, hogy Izraelben figyelték meg a biliztetés egy különös taktikáját. A gyerekeket egymás mellé, sorba ültetik és akinek sikerül használni a bilit, az jutalmat kap, akinek pedig nem, az nem. A gyerekek állítólag így hamar megértik, hogy mit kell tenni a jutalomért, és hamar ráéreznek a bilizésre.

Tolerancia

Végig gondolva az olvasott, hallott történeteket és az utazások alkalmával szerzett tapasztalataimat arra jöttem rá, hogy talán azokban a kultúrákban, ahol pelenka nélkül nevelgetik a gyerekeket, ott a felnőttek elnézőbbek akkor is, ha a kisgyerekek nyilvános helyen végzik dolgukat, ami a szülők dolgát is jelentősen megkönnyíti. A nyugati világ ezzel szemben nem annyira toleráns, ha az utcán pisil vagy kakil egy kisgyerek, de néha még egy peluscserét sem kockáztat meg az ember mások jelenlétében. Talán pont ezért van sok helyen a női és férfi mosdók mellett pelenkázó is kialakítva. De azért valami közös minden irányzatban van: akármilyen út is vezet a szobatisztasághoz, a szülők és a környezet türelmére és kitartására mindenképp szükség van, és persze jól jön egy jó adag humorérzék is.

Én idő kisgyerek mellett!

Én-idő… azt sem tudtam, mi fán terem, amíg nem lettem édesanya. Merthogy a gyerek előtti időben magától érthető módon csak úgy dúskáltam az én-időben, másról sem szólt az életem, csak magamról és kvázi a szabadidőmmel én rendelkeztem. Ma meg azon kaptam magam, hogy irigykedve figyelek egy fiatal nőt a velencei tó partján, aki kezében egy könyvvel békésen pihen a pázsiton, miközben én éppen homokvárat építek, vizet hordok játékvödörben, itatok, etetek, szórakoztatok, azaz minden mást csinálok, amit éppen szeretnék. Mert ha az embernek gyereke van, akkor bizony ebből a bizonyos én-időből kell alábbhagynia, profik ügyesen zsonglőrködnek a szabad órákkal, kevésbé ügyesek, mint én pedig itt-ott lopnak magunknak perceket.

Van, aki egyáltalán nem igényli azt, hogy elszakadjon pár órára, vagy éppen különvonuljon a családjától, gyerekeitől, mert töltekezni tud belőlük, van, akinek pedig vagy olyan hobbija van, ami nem gyerek-kompatibilis vagy egyszerűen csak igényli azt, hogy eltölthessen egy kis időt pelenka, büfi, kaki mentes környezetben. Egyikkel sincs az égvilágon semmi baj, és nem kell azért rossz anyaként lelkiismeret furdalást érezni, ha néha jól esik csak magunkkal törődni. Lehet, hogy trendi, modern kifejezés az én-idő, de bizony annál régebbi gyökerei vannak. Nem hiába volt a már tehetősebb asszonyoknak jó pár évszázaddal ezelőtt is dadája, aki vigyázott a gyerekeire, és nagyanyáink, anyáink korában is arra szoktatták a gyerekeket, hogy ahogy nőnek, egyre jobban tudják magukat elfoglalni, amíg ne adj Isten anyuka olvasni szeretne egy kicsit (mert a házimunka nem én-idő, legalábbis nálam nagyon nem 🙂 ). Az én-idő csak megnevezésében mai, kvázi azt a szabadon eltöltött tevékenységet nevezzük így, amelyet saját szórakozásunkra, feltöltődés gyanánt végzünk.

Viccesen szokták mondani a mai anyukák, hogy náluk én-idő az, amit a fürdőszobában töltenek, vagy gyakran még az sem. Ahogy a korok változnak, a gyereknevelési trendek, nevelési attitűdök is jönnek-mennek, attól függően, éppen melyik válik felkapottá. Pszichológusok, szakemberek és maguk az anyák is hosszan vitatkoznak arról, hogy éppen melyik a helyes, melyik tesz jót a csemetének. Nyilván tudományos kutatásokra alapozott elméletek formálják erősen az éppen divatos módszereket, de az sem elhanyagolható, ahogy társadalmunk fejlődik, úgy formálódnak a gyerekneveléssel kapcsolatos elképzeléseink is.

A mai szemlélet abszolút gyermekközpontú, ahol a gyerek áll a család központjában, apa-anya-nagyszülők mind azért vannak, hogy a gyerek a lehető legelőnyösebb, legoptimálisabb helyzetben legyen, ideális esetben odaadó szülőként mindent a gyerek érdekei alá helyezve. Abba nem szeretnék belemenni, hogy ez jó-e vagy sem, de az igaz, hogy egy egészséges egyensúly itt sem árt. Mert egy nyúzott, „elhasznált”, de mindig készenlétben lévő, s épp ezért esetleg feszült és nyűgös anya rosszabb, mint egy olykor a manikűröshöz elvonuló, néha a barátnőivel kávézgató anya, aki ezektől a „lopott” óráktól annyira feltöltődik (vagy éppen feldobódik), hogy türelmesebb, kipihentebb lesz a családja körében.

Viccesen szoktam mondani, hogy a gyerek ebéd utáni alvása nekem jár, mert amíg otthon voltam Pollival, abban a 2-3 órában bizony én is azt csináltam, amihez nekem(!) kedvem volt. Nem házimunkát végeztem vagy pakolásztam, hanem azt csináltam, ami engem is feltölt a nap második felére. Murphy törvényeként szinte mindig, ha alvásidőben nekiálltam a házimunkának, mondván, hamar túl leszek rajta, és már ülhetek is le egy kávéval meg egy jó könyvvel a kanapéra, tuti, hogy akkor ébredt fel, amikor épp leültem volna. Vekerdy Tamás, hazánk nagyra becsült pszichológusa szerint a gyereknek egy jól kiszipolyozható, kifacsarható, nyúzható anyára van szüksége, akinek ehhez újra és újra töltekeznie kell, éppen ezért várhat magára a vasalás, a rendrakás és az ablakpucolás, helyette az anya csinálja azt, amiben élvezettel elmerül, hogy a gyereke egy jól „rágható” anyát kapjon.

Nem is gondolná az ember, hogy milyen sokszor lehet a saját gyereke mellett kicsit kikapcsolni. Mi sokat vagyunk úton kettesben Pollival, és így egészen kicsi kora óta meg kellett szoknia, hogy az autóban egyedül hátul ül. Én pedig bevezettem azt a szabályt, hogy a kocsiban csak és kizárólag olyan zenét hallgatunk, amit én szeretek. Imádom én is Halász Juditot meg a Kiskalász zenekart, de éppen elég őket otthon a nap 24 órájában hallgatni. Ennek hatására a gyerekem zenei ízlése sokat fejlődött, szereti Madonnát, a Daft Punkot és Lenny Kravitz-t, másrészt egy egyórás utazás alatt remekül elszórakoztatja magát, amíg én kicsit kikapcsolhatok. Érdemes ehhez pár cuki utazós játékot beszerezni.

Utazós játékok 

A játszótéren, játszóházban 2-3 éves korától ahhoz szoktattam, hogy próbáljon meg egyedül vagy a többi kisgyerekkel játszani, ne pedig állandóan tőlem igényelje a szórakoztatást. Fontos, hogy a gyerek megtanulja egyedül is elfoglalni magát kisebb-nagyobb időre, az állandó asszisztálás és a gyerek állandó irányítása a játék során nem előnyös a későbbi szociális fejlődéséhez. Érdemes nagyobbacska gyerekeknek olyan játékokat választani, amivel egyedül is jól boldogulnak. Ez gyereke válogatja, de általában kirakós játékokkal, járművekkel, babákkal nyerhetünk fél-egy órát is akár.

Babyplay Tanuló Óra

Ha olyan személyiségünk, hogy igényeljük más anyukák, kismamák társaságát, akkor egy-két órás pihentető összejöveteleket lehet szervezni „hasonszőrű” anyukákkal. Tipikus win-win szituáció, hiszen ha a anyukák és a gyerekek is jól kijönnek egymással, akkor van esély arra, hogy amíg a gyerek játszanak, az anyukák végre meleg kávé mellett kicsit szusszanjanak. Persze, ez csak akkor működik, ha a gyerek ezeken a játszós randikon nem minket nyúz (megesik), és ha az anyukák is élvezik egymás társaságát, valamint nem utolsó sorban, a gyerekek is jól kijönnek egymással. Nálam az vált be, ha mi is viszünk magunkkal enni-innivalót és játékot is, így a vendégül látó kisgyerek sem érzi úgy, hogy lerohanják a játékait.

Hobbyló

A lényeg, hogy mindenki maga tudja, mikor és mivel tud feltöltekezni igazán. A nehéz az, hogy erre időt kerítsünk, és lehetőleg lelkiismeret furdalás nélkül tudjuk élvezni az én-időnket.