Helyt -nem- állás az élet megannyi frontján

Egyszer olvastam egy rémisztő cikket arról, hogy hazánkban a szülők körülbelül tíz percet foglalkoznak érdemben naponta a gyermekeikkel. Az elmúlt pár napban pedig megcsapott ennek a szele. Szörnyű felismerés volt…

Mostanság tényleg felszaporodtak a dolgaim. (Ha-ha, most önigazolás következik…) Fellépések, a Unique soron következő nagylemezének munkálatai, a reklámszerződéseimből adódó kötelezettségeim teljesítése, egy duett Éliás Gyula jr-ral, ilyen-olyan médiamegjelenés és mindezek tetejében elindult a (jogi)szakmai angol tanfolyamom, ami minden napos készülést igényel. Nem panaszkodom, hiszen én akartam ilyen “széles sávban” élni az életemet, minden esetre kíváncsi lennék más anyuka hogy fésülgeti össze gyermekei szeretgetését és az élete egyéb frontjait napról napra.

 “Az enyim, a tied mennyi lármát szűle, miolta a miénk nevezet elűle” (Csokonai)

Martin szerelmem már 2 év 10 hónapos és annyi figyelmet követel, hogy arra nincs szó… “Anya, figyelsz rám?”, “Anya, idejössz mellém játszani?”, “Apa, megtanítassz a krokodilos játékra?”, “Anya, ne beszélgess apával csak velem, jó?” Cserébe rohamos léptekkel fejlődik.

Édesanyám szerint én is pont olyan gyerek voltam, mint Martin. Energiabomba, aki ha otthon van megtelik vele a lakás. Pörög saját tengelye körül, ha kell ha nem boldogan sikongat, ugyanakkor túlcsordul benne a tudásszomj, érdeklődő és lelkes. Egy apró részlet azonban biztosan különbözik – azon túl, hogy fiúcska -, minden dalt kiszámíthatóan egy és ugyanazon hangon énkel el. Nem túl muzikális a Drágám egyelőre. Más talán fahangúnak is bélyegezheté ez alapján, de én ilyet persze nem teszek;)

Szeret puzzle-özni, legózni, társasozni, rajzolgatni, vagy épp szaladgálni a kanapé körül, de ami szülőként nagy kihívást jelent az az, hogy minél kevesebb konfliktus árán minél nagyobb hatékonysággal vakarjuk őt le a kicsi-,  közepes-, és nagy méretű képernyőkről, ahol órákon át képes lenne “művelődni”.

Amit Martin építőkockákból felépít, az rendszerint azonnali rombolásra van kárhoztatva Eliot által. Természetesen a pici is szeretne valamit hozzátenni a “műhöz”, ez azonban még az a korszak, amikor a finommotorikus mozgás kevésbé, a lóduló, parasztlengők annál inkább mennek. Ezek után talán nem meglepő, hogy Martin nem repes az együtt játszás gondolatától, ellenben tobzódik az irígy testvér szerepkörben. Eliottól hangos méltatlankodással vesz el minden játékot, aki erre dühös és hisztérikus ordításba kezd… Nos nálunk ilyen a hétköznapok csendélete:)

Azért azt viszont örömmel tapasztaltam, hogy amikor legutóbb játszóházban voltunk és Eliottól egy idegen kisgyerek elvette a játékát, Martin – az önbíráskodás összes tényállási elemét megvalósítva – a kisfiú kezéből ellentmondást nem tűrően kivette a játékot és azt visszaadta Eliotnak. Ez tetszett:))

És hogy hozzam a ” gyerekeitől totálisan eltelt anya ” sztereotíp képét is, elbüszkélkedek, hogy Eliot – aki már 10 hónapos – egy hónapja felállt! A nagyszobai kanapé szélét rágcsálva, remegő lábakkal kitolta magát… Megejtő látvány volt:) Eliot egyébként egy igazi cukorfalat, aki hálás minden egyes figyelemdarabkáért és úgy tud Martin faviccein rötyögni, mint senki.

Éneklő kultúrlényből csaholó ösztönállat

Még szeptemberben meghívást kaptam Törökországból egy nemzetközi zenei fesztiválra (Türkcevysion 2014.)  ahol 22 ország énekese és énekesnője képviselte hazáját. A rendezvényre elkísért a férjem, édesanyám és a két kisfiam is. A hat napos program során mindenre számítottam, csak arra nem, hogy a ” vicsorgó ösztönanyaállat” bújik ki belőlem. A Gálát – amelyet több országos tv társaság is közvetített – a tervek szerint az Unesco Világörökség részét képező Hierapolisz-Pamukkale történelmi színpadán tartották volna meg a szabad ég alatt, azonban senki nem számolt azzal a meglepetéssel, ami aznap este nyolc óra tíz perckor beköszöntött. Orkánikus erejű széllökések, borzasztó mennyiségű eső, ítéletidő…

A több ezer embert számláló közönség hirtelen megrohanta a sziklába vájt, színpad alatt kialakított aprócska öltözőtermet – tartózkodásunk színhelyét – amely kijáratuk egyetlen útvonala volt. A szoba vészes gyorsasággal telt meg emberrel, az oxigén ritkult, rajtam klausztrofóbikus rémület lett úrrá. Egy dolog szirénázott az agyamban, azonnal kifelé MENEKÍTENI a fiaimat…  Hiába a több évtizednyi szocializáció, újdonsült ismerőseimmel barátságtalan és durva lettem, a mozdulataim agresszívakká váltak és minden idegszálammal a túlélésre tudtam csak koncentrálni. Eliot sírt a babakocsijában, anyám és Ádám bagatelizálni próbálták a helyzetet ami engem valamiért még inkább megrémisztett. Apró nyugvópont volt a rémületben, hogy Martin nem vett észre szinte semmit az egészből, mert táblagépen mesét nézett éppen… Na most az egyszer örültem, hogy ipad-ezik.

Végül kiverekedtük magunkat, bőrig áztunk és én határtalanul boldog voltam, hogy megúsztuk ennyivel a bonyodalmakat. A gálát másnap hozták tető alá a szó szoros értelmében a helyi sportcsarnokban, ahol törökül elénekeltem a “Hiszed vagy sem”c. Unique dalt.

Mindez azonban már a múlté, a jelent pedig egyre inkább a Mikulásra és a Karácsonyra való készülődés határozza meg…:)