Sokszor próbáltam elképzelni vajon milyen is lesz majd a fiam, ha megszületik. Mennyire fog fájni a szülés, mit fogok érezni, amikor először a karomban tarthatom és vajon érezni fogom ?e, azonnal amit ilyenkor érezni ?kell??

A válasz nem. Semmi nem úgy történt, ahogy képzeltem. A fájdalom leírhatatlan volt, a kezdeti sokk miatt nem éreztem azonnal, hogy anya lettem, örültem, hogy végig tudtam csinálni és túlestem a nehezén?

Kezdődtek a fájások

A jóslófájások a hét elején kezdődtek, de csak a harmadik napra erősödtek meg olyannyira, hogy úgy érezzem itt az idő.  Ez a pillanat kicsit hasonló volt, mint mikor elképzeltem, hogy fogom elmondani a páromnak, hogy terhes vagyok. Köze nem volt a valóságnak az általam elképzelt álomvilághoz. Nem folyt el a magzatvíz és senki nem rohant eszeveszett tempóban sehova.  A kutyákat még átvittük a mamához, a párom még megborotválkozott, bepakoltunk a táskába és szépen lassan 7-8 perces fájásokkal megindultunk a kórházba délelőtt 10 órakor. Gondoltam magamban: Na végre, erre vártam 9 hónapon át! Eljutottam arra a pontra, hogy azt higgyem, történhet bármi én fel vagyok készülve rá. Pedig nagyon nem voltam.  Főleg arra nem, hogy egy majdnem 4 kilós kis élet készül hamarosan világra jönni.

A fájdalom leírhatatlan volt

Dani hősiesen végig mellettem volt. Nem beszélt és nem pánikolt feleslegesen. Kedves volt és megértő, mint egy igazi társ. Én pedig csak feküdtem egy ágyon és azt gondoltam ennél rosszabb már nem lehet. Anyukám mindig is óva intett, hogy túl naiv lány vagyok. A fájdalom leírhatatlan volt és egyfajta pánik lett úrrá rajtam, hogy innen már nincs visszaút. Végig KELL csinálnom, nem adhatom fel. Ez kicsit olyan érzés, mint mikor beszorulsz a liftbe és teljesen tehetetlen vagy, de még ott is van vészhívó gomb. Itt hiába nyomtam volna bármit, vagyis nem hiába? Bele adtam minden erőmet és próbáltam sodródni az árral. Kizártam a külvilágot és csak az orvosra figyeltem. A lehető legjobb kezekben voltam. Ó, pedig emlékszem mennyit mentünk, hogy megtaláljuk a megfelelő személyt. Egyik nőgyógyászati székből feküdtem a másikba és kerestem azt az embert, akire rábízhatom magam és a fiam életét abban a (jobb esetben) néhány órában. De ott és akkor tudtam, hogy a lehető legjobb döntést hoztuk.

Megszületett a csoda!

Délután 15 óra 3 perckor már a karomban foghattam az én kis hercegemet. Nem sírtam. Csak megkönnyebbülést éreztem. Az újdonsült apuka elvágta a köldökzsinórt és ő sem sírt. Csak néztük őt és egymást.

Két nap kellett mire felfogtam, hogy anya lettem és van egy fiam. Onnantól kezdve mint egy vulkán, előtört belőlem a sírás. Az életem innentől teljesen megváltozik. Felelősséggel tartozom érte, örök aggódás lesz úrrá a mindennapjaimon. És azóta is sírok ha ránézek. Tökéletesnek, ártatlannak látom, aki függ tőlem, és már én is függök tőle. Nem értem, hogy tudtam eddig nélküle élni. A világ legtermészetesebb dolga, hogy itt van velünk. Elképesztően szerencsés embernek mondhatom magam. Nem sír szinte soha, csak ha éhes. Nyugodt és kiegyensúlyozott baba. A régi kérdések amik eddig foglalkoztattak már nem számítanak, hisz itt van velem, egészséges és gyönyörű, a párommal pedig még sosem volt ilyen erős a kapcsolatunk. Új kérdések léptek a helyükre: Ha sír vajon miért sír? Ha nem sír miért nem sír? Eleget eszik? És mennyi az elegendő? Hogyan szoptassam, hogy mindkettőnknek jó legyen? És még reggelig sorolhatnám. Egy kérdés van ami állandó: Ugye jó anya leszek?

… Mert igen, a neheze még csak most jön. A nagy feladat ezután következik: Felnevelni ezt a csodás kis teremtést, a fiamat: Patrikot.