Az elmúlt hónapokban Ádám és én beengedtünk egy kis kézikamerát a lakásunkba, és egyúttal az életünkbe. Egy kereskedelmi tv csatorna felkért – többek között – minket is, hogy családostul, egy – itthon még nem látott -, újszerű formátumú valóságshow szereplői legyünk.

Három hónapon át filmeztem a kendőzetlen őszinteség jegyében a történéseket magam körül, megspékelve mindezt öninterjúkkal az érzéseimről és gondolataimról.

A képsorokból pedig sütni fog, hogy a mindennapjaim első számú rendezőelve a két gyermekem, amit hol jobban hol kevésbé jól viselek. Martin és Eliot élvezték a kamerázást, a személyiségi jogaik védelmén pedig ráérek majd akkor aggódni, amikor egyre inkább hasonlítanak a kifejlett önmagukra.

 

Az első részt ezen a linken nézhetitek meg

Marcipánnal – aki idő közben három és fél éves kisfiúvá cseperedett – imádok beszélgetni. Pár hete elmentünk a Bábszínhazba kettesben, aztán beültünk egy kávézó- és pékségbe, ahol volt gyereksarok is.

Készített nekem kávét, és kétszersültet – játékból -, közben frissen facsart narancslevet ivott és teljes kiőrlésű tönkölybúzából készült péksüteményt ropogtatott. Kint sütőtt a nap, verőfényben úszott a hely, egy csepp „kultúrát” aznapra már magunkba szívtunk, nem beszélve az egészséges ételekről amiket helyben fogyasztottunk, duruzsoltak az emberek körülöttünk mi pedig egymásra hangolódva beszélgettünk.. és nem győztem átélni boldog pillanatok sorát.

Túl vagyunk az óvodaválasztás mizériáján. Körzetesek nem szeretnénk lenni, viszont szépen gondosan körbejártuk mi – melyik óvoda – lehetne jó választás és azt körültekintően feltüntettük a jelentkezési lapon… És most várunk a verdiktre. Remélem volt értelme annak a sok plusz körnek…

Az én szerelmetes Martinkám – akinek zenei érzéke továbbra is mélyen szunnyad –   nagyon szeret énekelni. Előszeretett dalolja – most, hogy nyakunkon a nyár -, a „Télapó itt van” vagy a „Kiskarácsony, nagykarácsony” kezdetű örökzöldeket és ahogy észrevettem, nem nagyon lelkesíti, ha mi – szülők – is beszállunk, kicsit „megtámogatni” az elhangzókat. Ő a saját hangját szereti hallani, sőt ha esetleg én kezdenék el egy népdalt, azonnal ráénekel valami mást… 🙂

A másfél éves Elcsike pedig időközben megtanult járni. Alkarokat az ég felé tartja és hatalmas lépésekkel közelít a cél felé, ami mikor mi. Labda, dömper, zsírkréta – hogy ötveneggyére is összefirkálhassa anagyszobapadlót -, vagy az etetőszék, hogy mutassa, hogy megint éhes. Martin legóvárat épít, puzzle-t rak ki, gyurmafigurákat készít, Eli jön és rombol. Martin dührohamot kap, hogy oda a műve és hisztérikusan ordítva fejezi ki nemtetszését. Eli pedig aki szabadsága súlyos korlatozásaként éli meg a történteket – a változatosság kedvéért – szintén dührohamot kap. Az efféle családi idill mindennapos nálunk, amit csak fűszerez Martin irígykedése. Eliot bármihez nyúl, az Martinnak KELL… Elike pedig önérdekérvényesít és teli tüdőből visít…Szóval a türelmem – a hisztéria és az irígység frontján – aranyat ér! 🙂

Eliot hétfőn és pénteken már családi napközibe jár, így ezeken a napokon 10től 1/2 5ig felszabadulok édes rabságomból és lelkesen vetem bele magam egyéb teendőimbe.
Most előre sajnálom egy kicsit magam, mert legközelebb csak három nap múlva tudok nyolc órát aludni. Szombaton kivisszük a gyerekeket – megőrzésre – Surányba, délután pedig indulunk ismét fellépni, ahonnan szintén éjjel keveredünk haza. Agyongyötörten…
A vasárnap viszont 00:00 tól 17:00ig garantáltan gyerekmentes lesz.:) Ismerem magam. Estére már kiéhezve várom őket…