Életmód

Tippek a szobatisztasághoz!

Szerintem a gyereknevelés nagy része nem más, mint próbálkozás. Kísérletezünk, találgatunk, tesztelünk és a végén vagy bejön vagy nem. Ráadásul minden gyerkőc más és más, szóval még annál a módszernél sem garantált a siker, ami esetleg a családban korábban már bevált. A szobatisztaságra szoktatás is egy kiváló példa erre, így nehezen is lehetne tanácsokat osztogatni, én sem erre vállalkozom most, inkább csak megosztanám, hogy nálunk milyen tippek, trükkök jöttek be, hátha azok másoknál is esetleg működőképesek lehetnek.

Módszerek

A szakirodalmat böngészve több módszerre is bukkanhat az ember, ám ha jobban mögé nézünk a dolgoknak, akkor szerintem alapvetően két bilizési irányzat létezik. Az egyik módszer szerint mi vezetjük rá, tanítjuk meg a gyerkőcöt, a másik szerint pedig hagyjuk, hogy a saját tempójában haladjon, és ő érezzen rá a feladatra, vagyis vagy elősegítjük vagy kivárjuk a dolgokat.  Én mindkét utat megpróbáltam Áronnal, és nálunk a második bizonyult sikeresebbnek, de hát nem szabad elfelejteni, hogy minden gyerkőc különböző.

Tanítjuk

A korábbiakban már írtam arról, hogy sok népcsoportnál teljesen bevett szokás, hogy már szinte a pici születését követően rögtön elkezdik a szobatisztaságra nevelést. A szülők ezekben a kultúrákban próbálják kifigyelni, hogy mikor és milyen rendszerességgel végzi a dolgát a baba. Megtanulják evvel együtt a jeleket is értelmezni, amelyekkel a baba kommunikálja, hogy most éppen milyen végtermék is érkezik. Ha jobban belegondolunk, igazából logikus, hogy ha az éhséget, vagy az álmosságot is ki lehet olvasni a pici testbeszédéből, akkor a hasi folyamatokat miért is ne lehetne. Persze ezekben a kultúrákban a korai szobatisztaságra nevelésnek sokszor praktikus vagy inkább takarékossági okai vannak. A mi nyugati civilizációinkban viszont mennyivel egyszerűbb inkább biztosra menni egy pelussal, bár így kétségtelenül nem is nagyon vesszük észre a baba jelzéseit. Pedig egy idő után állítólag az intuíció is segít, hogy ráérezzen az Anyuka, hogy mikor kell résen lenni a bilivel. Lényegében a szüleink is valami hasonló indíttatás alapján helyeztek bennünket sokszor még csak pár hónapos korunkban evés után vagy fürdés előtt a bilire, hiszen a gyerekek nagyrészénél ez a feltételes-szerű reflex ilyenkor állítólag még jól kiépíthető. Bevallom Anyukám javaslatára én is megpróbálkoztam evvel Áronnál. Kihasználva a jó meleg nyári időjárást, amikor az idő nagy részét úgyis a szabadban töltöttük, igazából kockázat nélkül próbálkozhattam. Nyár végére többé-kevésbé működött is a dolog, és egészen büszke voltam rá. Sőt ezen felbuzdulva gondoltam, hogy szeptemberben is már pelenka nélkül kezdhetjük a bölcsődét. Csak éppen arról feledkeztem el, hogy ez a feltételes-szerű reflex csak otthoni körülmények között működött igazán, a bölcsiben, ahol teljesen más volt a környezet, például bili helyett kis WC volt, már korántsem ment olyan flottul a dolog.

Pelenkázó komód

Persze ezzel nem is lett volna baj, mert a bölcsis nevelők tényleg sokat segítettek a tanulásban, de hát a dolgoknak van egy lelki oldala is, amit megint csak nem szabad figyelmen kívül hagyni, különösen ebben az életszakaszban. A pozitív megerősítés jegyében azt mondtam Áronnak, hogy ha ügyesen pisil és kakil a kis WC-be a bölcsiben, akkor valami aprósággal mindig megjutalmazom. Pár napig ez jól is működött, aztán egyik nap azt tűztük célul, hogy ha ma is ügyes lesz, akkor délután elmegyünk a bevásárlóközpontba, és beülhet a 100 forintossal működő repülőbe. Amikor mentem érte a bölcsibe, az ovónéni meghatottan mesélte, hogy a kisfiam napközben az udvaron egyszer csak eltűnt, és már éppen kezdtek volna aggódni, amikor megtalálták a kerti házikó sarkába kuporodva egy kis balesettel a nadrágban. Láthatóan nagyon rosszul érezte magát szegénykém, és amikor érte mentem akkor sírva szaladt a karjaimba, hogy „Anyuka bepisiltem véletlen, de azért mehetünk a repülőbe”? Persze elmentünk azért, de ez a sikertelenség az én kisfiamat annyira megviselte, hogy a biliről és a WC-ről egy jó darabig hallani sem akart. Szóval azt megtanultam, hogy Áronnál erőltetni semmit sem szabad, még szelíden sem.

Kivárjuk

Bár alapszabály, hogy a gyerekeket nem érdemes összehasonlítani, a gyakorlatban azért ez mégis elég nehezen kivitelezhető. Az emberben ott bujkál a kisördög, hogy ha a másik gyerkőc 2 évesen már teljesen szobatiszta, akkor az enyém miért nem? Vajon mit csinálhattam rosszul? Sokat tépelődtem ezen én is, aztán meggyőztem magam, hogy hagyom, hogy Áron tempójában alakuljanak a dologok, és végül nem bántam meg. Kis lépésekben kezdtük újra az ismerkedést a bilivel, és próbáltam semmit sem erőltetni. Először csak a fürdés előtti pisit próbáltuk beiktatni a napi rutinba, amit nagyban elősegített egy pihe-puha nyuszis WC szűkítő, aztán mikor ez már egész jól ment, akkor bölcsi után itthon már egyből levettük a pelenkát és elkezdtük szokni a nagyfiús életet. Hamar rájött Áron, hogy pelcsi nélkül sokkal könnyebben tud mozogni, szaladgálni, ugrálni, ami nála azt hiszem elég sokat vetett a latba. A sokszori noszogatás vagy kérdezgetés Áronnál soha nem jött be, sőt úgy láttam, hogy kimondottan idegesíti, úgyhogy erőt vettem magamon, és próbáltam 5 percenként nem megkérdezni, hogy „kell pisilni”?

Pelenkázó táska

Helyette a fürdőszobában találtunk egy tuti jó helyet az extrán kényelmes Mamas&Papas-os bilinek, és amikor ő a szükségét érezte, akkor teljesen nagyfiúsan, önállóan elment elintézni a dolgát. Persze nem mondom, hogy így nem voltak azért balesetek, vagy nem kellett időként besegíteni, de ez az önállóság Áront olyan nagy büszkeséggel töltötte el, hogy innentől rohamtempóban haladtak a dolgok, legalább is a pisi terén. A nagyobb munka már nagyobb kihívással is járt. A fő problémát az okozta, hogy a kisfiam a nagy dolgot már egy jó ideje elbújva intézte. Bár mindig bejelentette előre, hogy most mi következik, de aztán keresett magának egy nyugodt zugot a lakásban és ott intézte el a dolgát a pelenkába. A problémák ott kezdődtek, amikor már nem volt rajta pelcsi. Mit is mondjak, bizony előfordultak balesetek, és elég sokat is kellett mosni, fürdetni ebben az időben, viszont a jó hír, hogy ez sem tartott tovább 2 hétnél.  Az áttörést az hiszem a szégyenérzet és egy kis pozitív megerősítés hozta meg. Egy alkalommal ugyanis a kerti búvóhely mégsem sikerült annyira jól, mert a szomszéd éppen meglátta a történéseket, amitől Áron láthatóan elég rosszul érezte magát. Onnantól ő maga jelentette be, hogy most megy a bilire és ott fogja elintézni a nagy dolgát. Látszott, hogy azért az új testhelyzet (mert a pelenkával nem feltétlenül kellett leülni) neki is kicsit furcsa, de megbeszéltük, hogy ha legalább egyszer sikerül, akkor megkapja a hőn áhított Transformers robotot, és el is kezdtük számolást. Ez a módszer annyira jól bevált, hogy azután szinte soha nem fordult elő baleset. Éjszakára még egy jó ideig adtam rá pelust, egészen addig amíg ő magától egyik este azt nem mondta, hogy „Anyuka, már nagyfiú vagyok, nem kell a pelcsi”, és úgy is lett.

Áron egy igazi szuperhős:)

Számomra ismét bebizonyosodott: a gyereknevelés egyik legfontosabb aranyszabálya, hogy mennyire fontos ismernünk a saját gyermekünket. Bár rohanó életünkben ez sokszor óriási kihívás, de a gyerkőcre szentelt idő és osztatlan figyelem mindig megtérül.