Először is szerintem szoptatni jó, bár én nem annyira a spirituális, mint inkább a praktikus oldaláról közelíteném meg a dolgot. Persze ez tényleg egy nagyon jó szimbiotikus viszony, lelki kapocs baba és mama között, de az sem utolsó szempont, hogy nem kell külön bébiételekkel, kanalakkal, előkékkel stb. felvértezve útnak indulni, merthogy az anyatej mindig mindenhol kéznél van.
Az utóbbi hónapok tapasztalatai alapján úgy látom, hogy a szoptatás a világ legtermészetesebb dolga, bár ezt a sokszor álszent világ körülöttünk talán nem mindig így látja. Vessetek rám nyugodtan a követ, de én nem készültem külön arra, hogy szoptatni fogom a babámat, egyszerűen csak teljesen természetesnek vettem.
Őszintén szólva, a várandóság ideje alatt mindig az lebegett a szemeim előtt, hogy csak a szülés rendben menjen, aztán meg majd csak lesz valahogy. Így is lett, mert a természet vagy az anyai ösztön vagy nevezhetjük akárhogyan is, teljesen természetesen megoldotta a dolgot és Áron már kis életének az első órájában ügyesen szopizott. Nem vettem részt felkészítő tanfolyamon, nem készültem különböző praktikákkal és nem végeztem külön lelki ráhangolódást sem, Áronka valahogy csak egyszerűen tudta, hogy mit kell tennie, az én szervezetem pedig rendben válaszolt. Bár így visszagondolva talán a megoldás éppen az volt, hogy nem görcsöltem rá. Jó lenne azt mondani, hogy ezt tudatosan így akartam csinálni, de nem így volt, mondjuk inkább azt, hogy felülkerekedett bennem az anyai ösztön.
Ebben az anyai ösztön dologban egyébként azóta hiszek, és innen üzenném a hozzám hasonlóan aggódó és önbizalom-hiányos kismamáknak, hogy bízzanak az anyai ösztöneikben, mert mi nők nagyon ügyesen vagyunk kitalálva. Én sem hittem benne Áron előtt, pedig mennyi aggodalomtól megkímélhettem volna magam, de hát ez már csak ilyen, hogyan is higgyünk valamiben, amiről előre fogalmunk sincs…
Azt sem hittem el, hogy egy baba tényleg egyensúlyt teremthet az ember lelkében, pedig Áronnal együtt lassacskán helyreálltak bennem a prioritások, kezdtem tisztábban látni, hogy mik valójában a fontosak, és egyre kevésbé kezdett érdekelni az is, hogy ki mikor mit gondol rólam. Valahogy észrevétlenül a világnak megfelelni vágyásról a hangsúly áthelyeződött arra, hogy az új szerepemben helyt álljak. Ebben a folyamatban pedig szerintem a szoptatásnak nagy szerepe van. Én a kis visszahúzódó, szemérmes soha nem gondoltam volna, hogy egyáltalán nem fog érdekelni az emberek véleménye, ha éppen valahol útközben, nyilvános helyen vagy akár az egyetemen tört rá Áronra az éhség, mert már csak az rebegett a szemeim előtt, hogy a rám bízott kis emberkéről gondoskodjak.
Persze azért az is igaz, hogy a baba etetését nagyon diszkréten, szinte észrevétlenül meg lehet oldani már manapság, merthogy természetesen nem a megbotránkoztatás a cél. Vannak például nagyon jó szoptatós ruhák (amik még jól is néznek ki), de a jól bevált textil pelenka vagy kis takaró alá is el lehet bújtatni a babát akár. Ezek a módszerek egyébként nagyon jól működtek jó időben. Viszont a téli hidegben már nagyobb kihívást jelent a sok ruha, amitől azért némiképp jobb megszabadulni szoptatásnál, és ugye azért ezt jobb valami fedett helyen tenni.
Sokan nem is gondolnák, hogy sokszor ez mekkora probléma, pedig gondolom, azért elég sok szoptatós kismama nem szalad haza minden etetéshez. Nagyon sok helyen van már pelenkázásra kijelölt helység, ami viszont legtöbbször a mozgássérült mosdó, és (lehet, hogy velem van a baj de) ott azért valahogy nincs nagy kedve az embernek etetésre gondolni? Arról nem is beszélve, hogy hova lehet leülni egy ilyen helyen? Viszonylag sokszor vagyunk úton Áronnal és kb. egy kezem meg tudnám számolni, hogy hány olyan baba-mama vagy pelenkázó helységgel találkoztam, ahol normális körülmények között szoptatni is lehetett.
Persze mondhatnánk, hogy hát Magyarország még nem nőtt fel a feladathoz, de a legutóbb éppen Bécsben a Kärntner strasse-n szembesültem ezzel a problémával? Szóval úgy tűnik, ez egy elég általános probléma, és amíg ez nincs megoldva, addig maradnak a kreatív megoldások, mint az autóban, esetleg elbújni (leülni) egy gyorsétterem vagy egyéb közösségi tér félreeső sarkában (ha van ilyen).
Én már nagyon sokszor, nagyon sokféle helyen szoptattam meg Áront, és még soha nem ért semmilyen kellemetlen incidens. Az egyetlen megjegyzést is egy 6-7 év körüli kislány tette, amikor egy kempingezés alkalmával Áront éppen az autóban etettem. A kislány benézett az ablakon és csak annyit mondott, hogy „húúú de ízlik neki”, majd nyomban tovább is szaladt.
Szóval én mindenkit (aki teheti) arra bátorítanék, hogy ne riasszák vissza a körülmények, mert szerintem szoptatni még így is a legpraktikusabb megoldás, akkor is, ha sokszor nem annyira kényelmes. Az pedig, hogy ki mit gondol, az végképp nem számít, főleg ha arra gondolunk közben, hogy valaha azt az esetlegesen éppen rosszallóan néző bámészkodót is etették valahogy baba korában, arról pedig nem is beszélve, hogy anyaként a leges legfontosabb, hogy a gondjainkra bízott pici baba semmiben se szenvedjen hiányt, és ha ő éhes, akkor bizony mihamarabb meg kell etetni valahogy!
Ezt a bejegyzést Tabajdi Ildió írta, aki az egyik nyertese a ? Keressük a Mamas & Papas Kismama bloggerét ? pályázatunknak.