Trend

Ki neveli a gyereket?

A minap fültanúja voltam annak, hogy miközben Polli, a 4 éves kislányom engem várt a lépcsőházban a bejáratnál, beszélgetett az idős szomszéd nénivel. Polli a néni valamelyik kérdésére azt felelte, hogy „aha”, erre a néni automatikusan kijavította, hogy „nem aha, hanem igen”. Nem vettem magamra, sőt örültem is neki, mert azóta ha én mormolom el a századik kérdésére azt, hogy aha, akkor mindig hangosan harsogja: Anya, nem aha, hanem igen. Nem mondom, hogy nem idegesítő, de igaza van. És bár én is javítgattam, nem volt akkora hatása, mint amikor egy idegen szól rá, mert azt azonnal magáévá tette.

Régen, nagyanyáink, anyáink idejében (és még korábban) a gyereket a környezete szocializálta, és itt nem a legszűkebb családra értem, hanem a lehető legtágabbra. Ha rám szólt a tanár néni, vagy a szomszéd, akkor anyám még jól leszidott, hogy neveletlen voltam. Ha egy kvázi idegen szólt rám a buszon vagy vonaton, hogy bírjak magammal, akkor tuti, hogy úgy összekaptam magam, mint máskor soha. Anno a falvak közössége, vagy a városok kis kerületei vagy éppen a lépcsőházak lakói sokkal jobban figyeltek egymásra, és egymás gyerekeire is. Nem mondom, hogy igényelném ma ezt a fokozott egymással élést, és a másik életébe való részvételt, de tény és való, hogy talán kölcsönösen könnyebb volt a családoknak, ha tudták, hogy a szomszéd Jolika odanéz a gyerekekre, amíg átszalad az anyuka a boltba, vagy hamarabb engedték a gyerekeket önállósodni (nagyon zárójeles megjegyzés de például Svájc egyes területein a 4 éves gyerekek már egyedül járnak óvodába, és ezt el is várják tőlük, de ehhez kell az, hogy mindenki odafigyeljen a gyerekekre).

Felhős játszószőnyeg

Ma azt tapasztalom, hogy a szülők kifejezetten sértésnek veszik, ha egy idegen, vagy akár egy családtag rászól a gyerekére. Tabunak számít a játszótéren a másik gyerek feddése, ha épp szemtanúi vagyunk valamilyen rosszaságnak, még akkor is, ha épp a saját gyermekünk ellen irányul az. Az anyukák 90%-a ilyenkor inkább gyerekestől odébbáll, és átszokik egy másik játszóra. A maradék 10 pedig simán megmondja a kissé túlpörgött gyereknek, hogy ne szórd a homokot. Aztán vagy leharapják a fejét vagy éppen rákontráznak azzal, hogy Pistike, igaza van a néninek, nem megmondtam már százszor?! Bevallom, én a rászólogatós vagyok, mentségemre legyen mondva, hogy gyógypedagógusként tudok úgy szólni a gyerekekhez, hogy az ne legyen bántó. Ritkán van az, hogy egy szülő direkt nem szól rá szemtelen vagy rosszalkodó gyerekére, inkább az jellemző, hogy nem veszi észre, ha éppen történt egy incidens, így nem érezheti úgy, hogy szülői mivoltában alázza meg az, aki nyilvánosan neveli helyette a gyerekét.

Mert azért valljuk be, ha mi szólunk rá a gyerekre, az más, na de ha más szájából halljuk, az bizony bicskanyitogató. Mert nekünk van jogunk rászólni a saját gyerekünkre. Valóban így van? Csak nekünk van jogunk? Mikor és ki vette el azt a jogot, hogy a társadalom formálja velünk együtt a gyermekünket? Senki és semmikor. Csak éppen a szülők, családok lettek zártabbak, amelybe gyakran már a nagyszülők sem férnek bele, mint nevelők (csak mint gyerekvigyázók, az esetek egy részében).

Ruhák újszülötteknek

Pedig ahhoz, hogy a gyerek formálódjon, hogy a társadalmi normák és szabályok belé ivódjanak, kell az, hogy bizony néha elszégyellje magát egy idegen dörgedelme miatt. Jelen esetben nálunk is sokszor akkor épül be egy szabály, ha azt az óvónéni vagy mami plántálja belé, én pedig előtte hiába próbáltam, nálam nem sikerült. Én voltam a legjobban meglepődve, amikor az első ovis hónapokban elkezdett mindent udvariasan megköszönni (az óvónők hatására), hogy ahogy hazaér, megy kezet mosni (a mama hatása), „nem aha, hanem igen” (szomszéd néni hatása) és még sorolhatnám.

Ruhák kisfiúknak

Persze vannak olyan esetek, amikor egy ismeretlen túllő a célon, és úgy szól rá a gyerekre, ahogy azt nem kellene vagy éppen a játszótéren fajul el a „te gyereked-én gyerekem” vita, de olykor hagyni kellene, hogy már az egészen kis gyerekeket tanítgassa a tág környezetünk. Nem kell mindig rosszindulatot feltételezni ott, ahol éppen csak jó szándék van. Nehéz, mert a gyerek a miénk, a totális kontrollt magunknak akarjuk, de hosszú távon nem biztos, hogy jót teszünk, ha nem fogadjuk be ezeket a kívülről jövő „segítségeket”. Nem szabad elfelejteni, hogy emellett a gyerek tőlünk és rólunk tanulja a legtöbbet, figyeli azt, hogy bizonyos helyzetekben, környezetben, szituációban hogyan viselkedünk, és majd mint tükör, ezt fogja nekünk visszatükrözni.