Életmód

Gyerekkel a világ körül

Nagy álmom vált valóra tavaly ősszel akkor, amikor a férjem meglepett egy Ausztráliába szóló repülőjeggyel. A nagy meglepettség közepette az első gondolatom az volt: „oké, de mi lesz Áronnal”, és a férjem válasza után rögtön jött a következő aggodalmas gondolat: „biztos egy 2,5 éves gyerekkel akarunk nekivágni az Ausztrál vadonnak”? Ez az utazás azonban két fontos dologra is megtanított, hogy a felesleges aggodalmak helyett jobb néha csak úgy elengedni a dolgokat, a másik pedig, hogy érdemes néha kilépni a komfort zónánkból, megéri.

Kellenek az új impulzusok

Én közel két évtizede éve egy multi cégnél dolgozom, a felnőttkoromat lényegében itt éltem, itt szocializálódtam. Így nem csoda, ha sokszor a családi életünket is egy multi cég működéséhez hasonlítom. A napi rutin, a folytonosan ismétlődő kihívások, vagy amit csak egyszerűen mókuskeréknek szoktunk hívni nagyon könnyen beszippantja az embert. Észre sem vesszünk, és szépen lassan elmerülünk ebben az ingoványban, és azt vesszük észre, hogy nehezen találunk olyan újabb célokat, amik lelkesíteni vagy motiválni tudnának. Ilyenkor jön el az ideje, hogy kivegyünk néhány nap szabadságot.


Egyszer egy milliárdos ember beszélt a sikere titkáról. Az ő receptje az volt, hogy a jövedelmének az egy harmadát befektette, egy másik harmadával jótékonykodott, az utolsó harmadát pedig utazásokra költötte. Ő úgy gondolta, hogy az utazások annyi plusz energiát, más látásmódot, új impulzusokat, rengeteg ötletet adnak neki, amelyek segítségével olyan sikeresen, kreatívan tudta kezelni a befektetéseit, hogy végül sokkal magasabb jövedelmekre tudott szert tenni így, mintha az utazásra fordított összeget is közvetlenül visszaforgatta volna az üzletbe. Persze nem tudom, hogy ezek a megfelelő arányok-e a pénzügyek kezelésében, de nem is ez a lényeg, hanem inkább az, hogy egy utazással tényleg rengeteget lehet gazdagodni, és nagyon sokáig tudunk még belőle táplálkozni a szürke hétköznapokon. Még az sem kell, hogy a világ másik végére utazzunk emiatt, hiszen a közvetlen közelünkben is adódik rengeteg felfedezendő terület. A lényeg, hogy rászánjuk magunkat és kiszakadjunk egy időre a napi rutinból, vagy csak elkezdjük kicsit másként szemlélni a bennünket körülvevő világot.

Családi csapatépítés

Próbálhatjuk szépíteni a dolgot, de egy olyan családban, ahol mindkét szülő dolgozik, bármennyire is szeretnénk és igyekszünk, mégis csak korlátozott időt tudunk együtt tölteni. A hétköznapi rohanásban maradnak a délutáni, esti közös percek, de ezek értékes, értelmes eltöltését is erősen megnehezítik a téli, őszi rövidebb nappalok. Arról nem is beszélve, hogy ezek a közös percek sem annyira szabadok, hiszen mivel napközben dolgozunk, csak ekkorra tudjuk besűríteni az egyéb kötelező tennivalók nagy részét is. Egyszóval úgy általában nagyon kevés időt tudunk azokkal tölteni, akik igazán fontosak számunkra. Egy ilyen utazás azonban kiváló lehetőség arra, hogy együtt éljük meg egymás folyamatos közelségének az előnyeit és hátrányait is. Tényleg olyan ez kicsit, mint egy közös családi csapatépítés, hiszen napokon át vagyunk összezárva általában egy, a megszokott életterünknél jóval kisebb és sokszor kényelmetlenebb területen. Remek eszköz ez az összecsiszolódásra, hiszen esélyünk sincs elodázni a problémákat, azokat ott és akkor kell rendezni, amikor felmerülnek. Ez pedig egy nyűgös 2,5 évessel bizony sokszor elég idegtépő feladat lehet, viszont rákényszerít a következetességre.

Lépjünk ki a komfortzónánkból

Bár én inkább a rugalmasabb Anyukák közé tartozom, de a jól megszokott kényelem felhagyása, még ha csak pár napra is, de nekem sem annyira könnyű feladat. Persze megvan a varázsa az autó tetején, a hevenyészetten megágyazott sátrunkban, a különböző furcsa természeti hangokra ébredni, de az már kellemetlenebb, hogy rögtön ez után következik egy hosszas pakolással, szereléssel, keresgéléssel, törölgetéssel stb. fűszerezett folyamat, ami végül egy finomnak egyáltalán nem nevezhető gőzölgő instant kávéhoz vezet. Míg nálunk, felnőtteknél az élettér csökkenése egyenes arányban állt a magunkban elmormolt szitkozódások számának növekedésével, addig láthatóan Áron sokkal könnyebben alkalmazkodott a kényelmesnek nem annyira nevezhető helyzethez. Neki tökéletesen mindegy volt, hogy a reggelijét tányérból, szalvétából, vagy magából a csomagolásból fogyasztja el, és egyáltalán nem érdekelte az sem, hogy ágyon, szivacson, sátorban vagy éppen ránk kötözve, a hordozóban alszik, mindaddig, amíg a kedvenc Macija is vele volt.

Kell a rendszer

Az én alapelvem az, hogy a rendszer nagyon fontos egy kisgyerek életében, de ez magában nem jelenti azt, hogy mindig feltétlenül ragaszkodni kell a megszokotthoz. Egy utazás alkalmával mi például igyekszünk új rendszert felépíteni Áronnak. Persze ez eltart egy ideig, amíg kialakul, de aztán ugyanolyan biztonsággal tevékenykedik a napirendjében, mint otthon, és a saját szintjén bár, de ugyanannyira élvezi ő is az új élményeket, mint mi. A délutáni alvás például nem marad el ilyenkor sem, csak sokszor a babakocsiban, az autóban vagy akár egy parkban a pokrócon történik. Ugyanúgy van esti mese is, csak a jól megszokott mesekönyvek helyett, inkább keresünk valamit a telefonban. Érdekes látni egyébként, hogy a gyerekek általában, és így Áron is mennyire a helyzethez köti a rendszert, mert amint hazaérünk, mindig visszaáll minden a normál kerékvágásba, és eszébe sem jut az utazás alatti szokásokat alkalmazni itthon. Itthon már az itteni szabályok élnek. Ezért olyan fontos szerintem a gyerekeknek a rendszer.

Utazás kisgyerekkel

Nagyjából egy napja utaztunk már nagy magányunkban, az ausztrál semmiben, amikor megálltunk segítséget nyújtani egy éppen kereket cserélő turista párnak. Igazából csak Apuka segített, de mi addig kiszálltunk az autóból. Áron teljesen természetesen előkapta a homokozó felszerelését és rögtön ásni is kezdte az útszéli vörös talajt. A fiatal pár lány tagja megkérdezte tőlem, hogy „Érdemes ilyen pici gyereket ilyen útra hozni? Fog ő valamire emlékezni?”. Akkor még nem volt annyira egyértelmű a válasz, de így utólag már bizton mondhatom, hogy érdemes. Mióta hazajöttünk, Áron rendszeresen meséli az ausztrál élményeit. Megnézegetjük együtt a képeket, és nagy lelkesedéssel meséli mindig a történéseket. Nagyon sokat nevetünk vele, mert neki azért nem mindig ugyanaz ragadta meg a figyelmét, mint nekünk. Az Uluru-ra például ő úgy emlékszik, hogy „ott óriás botokat lehet gyűjteni”, a Kings Kanyon-nál szerinte „Anyukát majdnem elkapta egy dingó kutya”, Palm Valley-ben „ettük a kengurú husit”, Sydney-ben az „Operaházzal szemben pedig éppen kakilni kellett”, és úgy általában „Ausztráliban nagyon sok a légy”. Az viszont biztos, hogy minél többet lát Áron, szemmel láthatóan annál érdeklődőbb. Láthatóan megnyílik számára is a világ, és ő is olyan élményeket gyűjt egy ilyen utazás során, amiből sokáig tud még táplálkozni.